A szüleim kilenc sürgős hívásomat hagyták figyelmen kívül a kórházi ágyam mellől, mert épp a húgomnak segítettek berendezkedni. Felhívtam az ügyvédemet, és ott, a kórteremben mindent megváltoztattam. Mire végre méltóztattak megjelenni, rá kellett jönniük: a szívtelenségükért a teljes vagyonukkal fizettek.

– Mert én kértem, hogy itt legyen – mondtam.

„Miért?”

„Hogy frissítsem a hagyatéki tervemet.”

Anya hitetlenkedve felnevetett, várva, hogy valaki felfedje a viccet.

Senki sem tette.

„Dr. Patel nyolc órakor megvizsgált, és dokumentálta, hogy teljesen éber és elmeállapotú vagyok” – mondtam. „Jelen volt egy közjegyző. Két kórházi dolgozó tanúja volt az aláírásomnak. Julian nagyon óvatos volt. Nem akarta, hogy bárki később megkérdőjelezhesse.”

– Megkérdőjelezni? – kérdezte apám. – Pontosan mit is kérdőjelezni?

Julian kinyitotta a mappát, de mielőtt megszólalt volna, rám nézett. Bólintottam.

– Mától – mondta nyugodtan –, önök már nem szerepelnek kedvezményezettként Miranda hagyatéki dokumentumaiban. A lányukat, Laurent is törölték. A Lauren leendő gyermekeinek elkülönített vagyonkezelői alapokat megszüntették. A Miranda vészhelyzeti számláihoz való hozzáférésüket lezárták, és az alapítvány kuratóriumát értesítették, hogy az önnek fenntartott két hely betöltetlen.

Anya úgy rogyott bele a látogatói székbe, mintha felmondta volna a szolgálatot a térde.

– A tóparti ház – mondta halkan.

– Mirandáé marad – mondta Julian. – Majd ő eldönti, mit kezd vele.

– Telefonon keresztül – mondta apám, és felemelte a hangját. – Ezt telefonhíváson keresztül intézed.

– Kilenc – mondtam.

„Rendben! Kilenc! Emberek vagyunk, Miranda. Hibázunk. Mi vagyunk a szüleid. Mindent megadtunk neked.”

Valami bennem hirtelen elcsendesedett. Nem harag. Inkább olyan, mint a vihar közepén a csend, miután felhagytál a küzdelmével.

„Fedezetet adtál nekem” – mondtam –, „és vacsorát, meg iskolai ruhákat, és mindig is hálás voltam ezekért. Komolyan mondom. De nem adtál meg mindent, apa. Mindent Laurennek adtál, és azt mondtad, szerencsés vagyok, mert soha nem volt rá szükségem.”

„Ez nem igaz.”

„Tizenegy éves koromban megnyertem a megyei tudományos vásárt. Az első húsz percre jöttél, aztán elmentél, mert Laurennek táncestje volt a város másik felén. A szalagot busszal vittem haza.”

„Nem lehetünk egyszerre két helyen” – mondta anyám, és könnyek szöktek a szemébe.

„Amikor kitüntetéssel végeztem az egyetemen, te még az ünnepség vége előtt otthagytál, mert Lauren felhívott, és sírt a barátja miatt. Emlékszel, melyik barátjára? Én nem. Szerintem te sem.”

Anya még jobban sírt. Apa lefelé bámult.

„Amikor felépítettem a cégemet, amikor hat éven át heti nyolcvan órát dolgoztam, azt mondtad a barátaidnak, hogy »szerencsés vagyok az időzítéssel«. Amikor eladtam, anya először is megkérdezte tőlem a saját ünnepi vacsorámon, hogy segítek-e Laurennek a befizetéssel.”

4. fejezet
– Tényleg segítettél – mondta apám. Úgy mondta, mintha ezzel pontot tett volna a javára.

„Megtettem. Szívesen. És senki sem köszönte meg. Lauren azt mondta a barátainak, hogy Trevorral keményen dolgoztak azért a házért.” Lassan vettem a levegőt, miközben az infúzió megrántotta a karomat. „Nem azért mondom ezt, hogy megbántsalak. Azért mondom, mert igaz, és elegem van abból, hogy én vagyok az egyetlen ember ebben a családban, aki emlékszik rá.”

– Szóval ez büntetés – mondta apám keserűen.

– Nem – ráztam a fejem. – A büntetés azt jelentené, hogy szenvedést akarok. Nem akarom. Csak abba akarom hagyni a színlelést. Harmincnégy éve várok arra, hogy először engem válassz, vagy akár csak arra, hogy egyáltalán engem válassz. Ma végre abbahagytam a várakozást.

Anya felkelt a székről, letérdelt az ágyam mellé, és a korlátba kapaszkodott.

– Miranda, kérlek – zokogta. – Nem értettük. Azt hittük, jól vagy. Mindig jól vagy. Soha nem kérsz semmit. Mondd meg Juliannak, hogy tépje szét. Kérlek. Bármit megteszünk.

Tanulmányoztam az arcát – a szeme körüli ráncokat, az őszülést, amitől tavaly tavasszal abbahagyta a színezést –, és nem kívánt gyengédség fájt bennem.

Ő még mindig az anyám volt.

Ez volt az, ami megnehezítette a dolgot.

– Nem – mondtam gyengéden.

„Mit szeretnél, hogy tegyünk?”

„Most azonnal azt akarom, hogy menjetek haza, és hagyjatok aludni.” Szünetet tartottam. „És később, ha tényleg tudni akarjátok, mit kell tennetek, kérdezzétek meg magatoktól, miért volt szükségetek arra, hogy elmagyarázzam.”

Mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó.

Marisol ott állt, keresztbe font karral, és a felettem lévő monitort nézte. A pulzusom felgyorsult, a számok borostyánsárgán világítottak.

– Sajnálom – mondta olyan nyugodt hangon, mint aki már sok családnak mondta ezt a mondatot. – Mirandának pihenésre van szüksége. A látogatási idő már egy ideje lejárt, és a létszámának csökkennie kell.

– Mi vagyunk a szülei – mondta apám.

– Igen, uram – mondta Marisol barátságosan. – És ő a páciensem. Kérem.

Nem kellett felemelnie a hangját.

Apa megállt az ajtóban. Egy pillanatra azt hittem, végre mond valami őszintét.

– Majd meggondolod magad, ha megnyugodtál – mondta ehelyett.

„Soha nem voltam még ilyen nyugodt, apa.”

Összerezzent. Aztán felsegítette anyát, és bevezette a folyosóra. Anya még egyszer hátranézett, és magában kimondta a nevemet.

Az ajtó becsukódott.

Az érintetlen kávéja ott maradt az ablakpárkányon, vékony gőzcsík szállt fel belőle. Furcsa módon úgy nézett ki, mint egy üres szentélyben elhagyott áldozati ajándék.

5. fejezet
Julian kifújta a levegőt, és becsukta a mappát.

„Ez bátorságot igényelt” – mondta.

„Nem bátorságnak tűnt. Olyan volt, mint a zuhanás.”