1. RÉSZ

– Tudod, mi volt a legjobb karácsonyi ajándék? Az, hogy Valeria nem érkezett meg.

Apám hangja hallatszott be a lakás ajtaján, éppen amikor felemeltem a kezem, hogy megnyomjam a csengőt.

Mozdulatlanul maradtam.

Tizenöt perccel később érkeztem a karácsonyi vacsorára a szüleim házába, Mexikóvárosba, Polancóba. Az egyik kezemben egy üveg bort tartottam, ami egy kisebb vagyonba került; a másikban egy szatyrot, benne az elmúlt hetekben kiválasztott ajándékokkal.

Aztán meghallottam anyám nevetését.

– Ó, ne túlozz – mondta nevetve. – De igen, az igaz, hogy ma nyugodtabbak vagyunk.

A húgom fejezte be:

–Nem szükséges. Mindig úgy érkezik, mint egy auditor.

Mindenki újra nevetni kezdett.

Még mindig kevesebb mint három méterre voltam tőlük, csak egy ajtó választott el.

Ne lépjen be.

Mosolyogtam, de nem azért, mert viccesnek találtam.

Visszamentem a lifthez, letettem az ajándékokat a földre, és elővettem a mobilomat.

Az elmúlt kilenc napban a személyes ügyeimet intéző ügyvéd egyetlen mondatra várt tőlem.

Tárcsáztam a számát.

„Biztos vagy benne, Valeria?” – kérdezte Daniel Salgado, amikor a lány felvette.

A csukott ajtóra néztem.

– Küldd el az egészet.

Nem sikítottam.

Nem követeltem bocsánatkérést.

Nem azért jöttem, hogy elrontsam a vacsorájukat.

Egyszerűen abbahagytam a védésüket.

Hogy megértsük, miért tudott az a telefonhívás rémálommá változtatni egy karácsonyi vacsorát, van valami, amit a családom soha nem említett, amikor azt mondták, hogy „nehéz” vagyok.

A Grupo Inmobiliario Robles 35%-át birtokoltam, azt a céget, amelyet a nagymamám alapított több mint harminc évvel ezelőtt.

Ernesto, az apám, 25%-kal rendelkezett.

Az anyám, Patricia, 20%.

A másik 20%-ot Ricardo nagybátyám, apám testvére tartotta meg.

A nővéremnek, Danielának egyetlen részvénye sem volt.

Ennek ellenére évekig úgy élt, mintha a cég is az övé lenne.

Három évvel korábban, amikor két fontos épület szinte bérlők nélkül maradt, a csoportnak sürgősen hitelkeretre volt szüksége. Apám megkért, hogy személyesen kezeskedjek az adósság egy részéért.

„Ez átmeneti” – biztosított. „Csak amíg felépülünk.”

Cég.

A cég átvészelte a megpróbáltatásokat.

De a családom veszélyes leckét tanult: ha probléma adódott, Valeria végül megoldotta.

Daniela egy luxus rendezvényszervező ügynökséget nyitott, a szüleim pedig helyet adtak neki a cég irodájában. Később adtak neki egy furgont, kapcsolatokat és szerződéseket.

Amikor pénzügyi kimutatásokat kértem, anyám sóhajtott:

– Veled mindenből végül üzlet lesz.

Kilenc nappal karácsony előtt kaptam egy udvariassági e-mailt a banktól, amelyben megköszönték, hogy „hajlandó vagyok továbbra is támogatni” a január 1-jén megújítandó hitelkeretet.

Soha nem engedélyeztem ezt.

Azonnal felhívtam.

Az ügyvezető óvatos volt:

—Az adminisztráció tájékoztatott minket, hogy a jótállással kapcsolatban nem várható változás.

Még aznap délután kerestem Danielt.

Csak azokat a dokumentumokat tekintettük át, amelyekre partnerként jogosult voltam.

És valami rosszabb is felbukkant.

Tizennyolc hónapon keresztül közel kilencmillió pesót utaltak át a Grupo Robles tartalékaiból a DLM Eventos y Diseño nevű vállalatnak.

Daniela cége volt.

A pénz egy része indokolt lehet.

A probléma az volt, hogy a partnerségi megállapodásunk előírta a családtagokkal folytatott nagyobb tranzakciók jelentését és jóváhagyását.

Soha semmin sem mentem át.

A nagybátyám sem.

Ezenkívül apám tárgyalásokat folytatott arról, hogy új céges eszközöket adjon át a kölcsön fedezetéül.

Ehhez szavazásra volt szükség.

Nem volt egy sem.

Daniel három értesítést készített: az egyikben tájékoztatta a bankot, hogy nem fogadtam el a személyes kezességem megújítását, a másikban követelte a teljes pénzügyi nyilvántartást, a harmadikban pedig rendkívüli partnergyűlést hívott össze.

Nem küldtem el őket azonnal.

Még mindig hinni akartam, hogy van magyarázat.

Amíg meg nem hallottam a pohárköszöntőt.

Tizenöt perccel a hívásom után, miközben még a folyosón voltam, kikapcsolta a zene a lakásban.

Hallottam, hogy egy széket húznak.

Aztán a nagybátyám hangja:

– Ernesto… mi a fene ez?

Csend.

Apám megkérdezte:

– Ki más kapta ezt az e-mailt?

Összegyűjtöttem az ajándékaimat.

Rezegni kezdett a mobilom.

Apu.

Anya.

Megint apa.

Daniela.

Nem válaszoltam.

Odaértem a lifthez, de mielőtt lementem volna, meggondoltam magam.

Ha elmennék, a saját módjukon mesélnék el a történetet.

Így hát visszamentem.

Amikor kinyitottam az ajtót, tizenkét ember teljesen elhallgatott.

Apám úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.

– Kint voltál?

Ott hagytam a borosüveget az asztalon.

– Elég idő.

Daniela összevonta a szemöldökét.

— Mit jelent ez?

Ránéztem.

– Hallottam a pohárköszöntőt.

Anyám elsápadt.

Apám felemelte a mobiltelefonját, és megmutatta a Daniel által küldött e-mailt.

– Küldött jogi fenyegetést karácsonykor?

—Nem. Küldtem egy pontosítást egy januárban esedékes tartozásról.

Ricardo nagybátyám közbeszólt:

– Ernesto, itt az áll, hogy Valeria nevét kijelölt kezesként használtad az ő engedélye nélkül.

– Ez csak formalitás – felelte apám.

– Akkor nagyon könnyű lesz elmagyarázni a megbeszélésen – mondtam. – Hozd el a dokumentumokat.

Daniela felvette a telefonját.

– Miért szerepel itt a cégem?

Egyenesen ránéztem.

– Mert a Grupo Robles majdnem kilencmillió pesót fizetett neked, és tudni akarom, ki engedélyezte ezt.

Az arckifejezése teljesen eltűnt.

– Anya azt mondta, hogy mindenki egyetértett.

Ricardo nagybátyám lassan anyám felé fordult.

És abban a pillanatban megértettem, hogy a karácsony még csak most kezdődött.

Mert anyám nem tagadta, amit Daniela az előbb mondott.

Csak lefelé nézett.