Az anya szó nélkül sarkon fordult, felment az emeletre, és egyetlen kis bőröndbe összepakolta a legszükségesebb holmijait. Nem vitt magával semmilyen ékszert, semmilyen drága ruhát, amelyet a férje az újonnan visszanyert vagyonából vásárolt neki. Amikor negyed órával később kilépett a bejárati ajtón, egyetlen egyszer sem nézett vissza a férfira, akivel az elmúlt huszonöt évet leélte. Az apa egyedül maradt a hatalmas, üres házban, a kifizetett számláival és a visszaszerzett büszkeségével, amely most már csak egy rothadó tetemnek tűnt a lelkében.
Közben a város másik felén, a fényűző palota vastag kőfalai mögött egy másik férfi is a saját poklát élte. Omar, a fiatal, irigyelt sejk árnyéka lett önmagának. A világ azt hitte, hogy egy tragikus, hirtelen jött betegség ragadta el a fiatal feleségét. A valóság azonban minden éjszaka kísértette őt.
Omar nem volt gonosz ember. Egy olyan világban nőtt fel, ahol hozzászokott ahhoz, hogy mindent megkaphat, amit megkíván, de Leilát őszintén tisztelte. Amikor az esküvő előtt megkérdezte a lánytól, hogy szabad akaratából megy-e hozzá, és Leila remegő hangon, lesütött szemmel igent mondott, Omar elhitte. El akarta hinni. Azt hitte, hogy a lány csak félénk, hogy majd a házasságuk alatt, az ő végtelen gondoskodása és szerelme mellett kinyílik, mint egy sivatagi virág.
De a nászéjszakán a valóság kegyetlenül arcon csapta. Amikor bezárult mögöttük a hálószoba nehéz, faragott ajtaja, Leila nem volt hajlandó levenni a fátylát. Amikor Omar közeledni próbált, a lány hátrált, a szemeiben pedig olyan vad, őszinte gyűlölet és rettegés lobogott, amilyet a sejk még soha életében nem látott.
„Akaratom ellenére adtak el neked!” – kiáltotta akkor Leila, és a hangja megtört a zokogástól. „Nem vagy a férjem! Csak a vásárlóm vagy! Gyűlöllek téged, és gyűlölöm az apámat, amiért ezt tette velem!”
Omar büszkesége és férfiassága azon az éjszakán súlyos csorbát szenvedett, de nem akart erőszakot tenni. Csak meg akarta állítani a lányt, aki hisztérikusan a folyosóra akart rohanni, hogy világgá kürtölje a szégyenét. Omar megragadta a karját, csak azért, hogy csendre intse, hogy elkerülje a palota személyzete előtti megaláztatást. A lány rántott egyet magán, Omar pedig, egy ösztönös, dühös mozdulattal visszahúzta, majd véletlenül félrelökte.
A pillanat, ahogy Leila elveszíti az egyensúlyát, mintha lassított felvételen égett volna be Omar elméjébe. A lány hátratántorodott. A márványoszlop faragott, éles pereme. A tompa, vérfagyasztó csattanás. És ahogy az a gyönyörű, élettel teli teremtés élettelen rongybabaként hullik a hideg padlóra.
Omar azonnal a lány mellé vetette magát, üvöltött az orvosokért, a saját kezeivel próbálta elállítani a vért. Ő maga akarta kihívni a rendőrséget, ő maga akarta bevallani a bűnét. De a családja, a dinasztia idősebb tagjai és a nagybátyja, a nagyhatalmú miniszter azonnal közbeléptek.
„Egy sejk nem kerülhet börtönbe egy asszony miatt” – szisztegte a nagybátyja azon az éjszakán, miközben a testőrök eltakarították a vérnyomokat, az orvosokat pedig megfenyegették és lefizették. „A szíve állt meg. Ez az igazság. Ha mást mondasz, nemcsak magadat, de az egész vérvonalunkat tönkreteszed.”
De Omar lelke nem bírta el ezt a terhet. A palota minden sötét sarkában Leila vérző arcát látta. Nem tudott enni, nem tudott aludni. Amikor megtudta, hogy az egyik hűséges szolgálója – aki fültanúja volt a vitának és látta a tragédiát – hetekkel később, a saját lelkiismeretétől hajtva felkereste a rendőrséget és elmondta az igazat, Omar nem érzett mást, csak egy mély, megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést.
Amikor a nyomozók és a nagybátyja emberei a szolgáló életére akartak törni az árulásért, Omar volt az, aki megállította őket. A fiatal sejk felállt, felvette a legegyszerűbb, dísztelen fehér ruháját, és kilépett a palota kapuján. Egyenesen a városi rendőrkapitányságra ment, a nyomában a döbbent tanácsadókkal és a sajtó képviselőivel.
„A szolgáló igazat mondott” – jelentette ki Omar a kamerák és a rendőrfőnök előtt, miközben a hangja először csengett tisztán a tragédia óta. „Én okoztam Leila halálát. Nem szándékosan, de az én kezem által esett el. És ami még súlyosabb bűn: hagytam, hogy a családom eltussolja az igazságot. Lemondok minden címemről, minden hatalmamról, és alávetem magam a törvénynek. Semmilyen gazdagság nem adhat feloldozást egy elvett életért.”
A vallomás sokkolta az egész országot. A befolyásos dinasztia, amely évszázadok óta érinthetetlennek tűnt, alapjaiban rendült meg. Omar nagybátyját és a korrupcióban részt vevő orvosokat letartóztatták. Omart gondatlanságból elkövetett emberölésért és az igazságszolgáltatás akadályozásáért több év börtönbüntetésre ítélték. Amikor a cellája ajtaja becsapódott mögötte, a volt sejk egy halvány mosollyal az arcán ült le a szűk ágyra. A márványpalota aranykalitkája után a hideg, betonfalak között végre szabadnak érezte magát. Nem kellett többé egy hazugsággal együtt élnie.
Míg Omar a börtönben kereste a feloldozást, Leila apja számára a külvilág vált a legszörnyűbb börtönné. Az anya távozása után a férfi teljesen egyedül maradt a démonaival. A pénz, amelyért feláldozta a vérét, hirtelen fizikai fájdalmat okozott neki. Minden alkalommal, amikor belenézett a tükörbe, egy gyilkost látott.
Az elméje lassan, de biztosan megbomlott. Egy éjszaka, amikor a bűntudat már elviselhetetlenné vált, bement a dolgozószobájába, és kinyitotta a hatalmas páncélszekrényt. Elővette az összes készpénzt, a részvényeket, a tulajdoni lapokat, amelyeket a sejk családja fizetett neki. Zsákokba tömte a vagyont, majd kiment az utcára.
