Olyan szülőkre van szükségük, akik ezt mondják:
„Megpróbálhatod.”
„Megengedett neked a kudarc.”
„Hiszek az erőfeszítéseidben.”
„Nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szeressenek.”
„Az álmod számít, még akkor is, ha nem értem teljesen.”
A szülő hangja gyakran a gyermek belső hangjává válik.
Ezért olyan sokat számítanak a szavak.
Évekkel később, amikor a gyermek egy nagy döntés előtt áll, lehet, hogy nem a saját bátorságát hallja meg először.
Lehet, hogy hallják a szüleiket.
Hallhatják:
„Ne próbálkozz.”
„Nem tudod.”
„Bukni fogsz.”
„Az olyan emberek, mint mi, nem csinálják ezt.”
Vagy hallhatják:
„Próbáld meg.”
„Tanulj.”
„Állj fel újra.”
„Hiszek benned.”
Egyik szülő sem tökéletes.
Minden szülő mondott már valamit félelemből, stresszből vagy kimerültségből. De a lényeg nem a tökéletesség.
A legfontosabb a tudatosság.
A szülő továbbra is megváltoztathatja gyermeke belső hangját.
A gyógyulás néha egyetlen őszinte mondattal kezdődik:
„Azt hittem, védelek, de lehet, hogy megijesztettelek. Sajnálom. Most hallgatni akarlak.”
Ezek a szavak egy évek óta zárva lévő ajtót nyithatnak ki.
Mert a gyerekeknek nemcsak a világtól van szükségük védelemre.
Védelemre van szükségük attól a hiedelemtől is, hogy túl kicsik hozzá.
A szülők szárnyakat adhatnak a gyermeküknek.
Nem azzal, hogy megkönnyíted az életet.
Nem úgy, hogy minden akadályt eltávolítasz.
Hanem úgy, hogy megtanítjuk a gyereknek, hogy még ha el is esik, akkor is méltó arra, hogy újra felálljon.
Tehát az igazi kérdés a következő:
Néha „védelemnek” nevezzük, amikor valójában félelmet tanítunk a gyerekeinknek?
