Elmentek a közjegyzői irodába, ahol Tomás ügyeit intézték. Bruno taxival kísérte őket, és Ofeliával az udvaron várt, míg Elena bement.

Egy iratokkal teli táskát és egy jegyzetfüzetet cipelt, amibe a kétségeit jegyezte fel.

A közjegyző hagyta, hogy beszéljen.

Elmagyarázta, hogy meg akarja tartani a vagyonának feletti ellenőrzést, át akarja tekinteni az iratait és elintézni a végrendeletét. Nem akar veszekedni a gyerekeivel. Azt sem akarta, hogy valaha is úgy üljön előttük, hogy meg kell kérnie az engedélyüket ahhoz, hogy a saját pénzét költhesse.

Világos magyarázatokkal és az eljárások listájával távozott, amelyeket majd higgadtan áttekint.

Másnap elment a bankba. Megerősítette a számlájához való hozzáférését, frissítette az adatait, és abbahagyta a korábban megkérdezés nélkül megosztott adatok megosztását.

Megvette a szemüvegét is, amit hónapok óta halogatott.

Amikor felvette őket, észrevette az étkező festékének apró repedéseit. Meglepődve tapasztalta, hogy milyen régóta szokott már hozzá a rossz látáshoz.

Délután Rafael felhívott.

– Miért nem válaszoltál? Monica talált egy párt, akik érdeklődtek a ház iránt.

– Mert nem bérelhető.

– Kényelmesebben élhetnél vele.

– Már megkérdezték, hogy akarok-e?

Rafael hallgatott.

– Ez egy lehetőség, anya.

– Akkor tedd fel lehetőségként. Ne eldöntött dologként.

Amikor a hívás véget ért, Elena remegett. Bruno odalépett, és Elena a hátára tette a kezét.

Nehezebb volt nemet mondani, mint a gyerekei gondolták.

A következő hetekben Monica felváltva küldött szeretetteljes üzeneteket korholásokkal. Az egyik nap megkérdezte, hogy vannak a térdei, a következőn pedig egy lejárt számla fényképét küldte neki.

Elena megválaszolta az első kérdést, és nem ajánlotta fel, hogy fizet a másodikért.

Bűntudatot érzett.

Jobban is kezdett aludni.

Egyik reggel, miközben receptet keresett a fiókjában, talált egy régi, piros borítójú jegyzetfüzetet. Évekig ebbe jegyezte fel a gyermekeinek adott kölcsönöket és anyagi támogatásokat.

Először azért tette, hogy a számláit vezethesse.

Aztán abbahagyta az összeadást, mert a mennyiségek elszomorították.

Leült az ablakhoz, és körülnézni kezdett.

Voltak kisebb befizetések, és olyanok is, amelyek felépülése hónapokba telt. Pénz Rafael autójának megjavítására. Monica hűtőszekrényének cseréjére. Egy vállalkozás indulási költségeinek fedezésére, amely az első évfordulója előtt bezárt.

Ugyanaz a megjegyzés jelent meg több oldalon is: jövő hónapban visszaküldjük.

Nagyon kevesen kaptak fizetős jegyet.

A papírok között talált egy fényképet. Rafael gyerekként a varrógép mellett aludt, miközben ő befejezte az egyenruháját. Mónica a háttérben jelent meg, és házi feladatot írt.

Elena megsimogatta a képet.

Nem bánta meg, hogy segített nekik.

Fájt neki, hogy ez a segítség most végtelen kötelezettségnek tűnt.

A közjegyzői hivatalban tett látogatásának híre azért jutott el a gyerekeihez, mert ő maga mondta el nekik.

Személyesen akarta megmagyarázni a döntéseit.

Pénteken 6-ra hívta meg őket.

Mónika azonnal válaszolt.

– Remélem, nem hagyod, hogy Ophelia ötleteket ültessen a fejedbe.

Elena lassan írta:

– Az ötletek az enyémek.

Pénteken Rafael a húga előtt érkezett. Édes kenyeret cipelt, és fáradt arckifejezése volt. Elena megkérte, hogy üljön le, de ő továbbra is a gép előtt állt.

– Én vettem neked azt a széket, amikor fájt a hátad – mondta, és rámutatott.

– Igen. Még mindig használom.

Úgy tűnt, ragaszkodik ehhez az emlékhez.

Aztán megjelent Monica a mappájával.

Elutasította a kávét.

– Mondd el egyszer s mindenkorra, mit írtál alá, és kire hagyod a házat.

Elena letette a piros jegyzetfüzetet az asztalra.

Rafael felismerte anyja kézírását. Monica felismerte a saját nevét, amely több oldalon is ismétlődött.

– Mielőtt arról beszélnénk, hogy mit hagyok magam után, ha meghalok – mondta Elena –, beszéljünk arról, hogy mire van szükségem, amíg élek.

Monica gyanakodva nézett a jegyzetfüzetbe.

– Most már mindenért, amit értünk tettél, számlát fogsz nekünk számlázni?

Elena kinyitotta az első megjelölt oldalt.

– Nem. Mindjárt elmagyarázom, miért vagyok fáradt.

Felolvasott néhány dátumot. Az összegeket. Az időpontokat, amikor valami másra félretett pénzt mozgatott.

Rafael közbe akart szólni, de a nő folytatta.

–Itt azt írják, hogy szemvizsgálatra van szükségem. Átütemeztem, mert kevés pénzed volt autóra. A fürdőszobát akartam itt megjavítani. Aztán felmerült a Monica lakásával kapcsolatos dolog.

A lánya elnézett.

– Nem tudtuk, hogy abbahagyod ezeket a dolgokat.

– Mondtam nekik.

Elena nem emelte fel a hangját.

– A helyzet az, hogy amikor azt mondtam, hogy szükségem van valamire, azt hallottad, hogy azt mondtam, várhat.

Bruno kikelt az ágyból és odament hozzá. Elena megsimogatta a fejét.

Mónika megfigyelte az állatot.

– Ezért állítasz minket egy kutya mögé.

Elena érezte, hogy ég a szeme.

–Bruno nem a helyed foglalta el. Abba feküdt le, amelyet üresen hagytál.

Rafael abbahagyta a kulcsok mozgatását.

Egy pillanatig csak a hűtőszekrény motorjának zúgása hallatszott.

Elena mély lélegzetet vett.

–Azon az estén, amikor megtaláltam, mindkettőjüket felhívtam. Rafael, elfoglalt voltál. Monica, azt mondtad, ne keveredjek bajba. Ofélia volt az, aki felvette a cipőjét, és kijött velem az esőbe.

Monica kinyitotta a száját, de nem tudta, mit mondjon.

„Nem kérem őket, hogy egész nap itt legyenek. Megvan a saját életük. De amikor jönnek, örülni akarok nekik. Mostanában hallom az ajtót, és azon tűnődöm, mennyibe fog kerülni, hogy kinyissam.”

Rafael az egyik kezével eltakarta az arcát.