Amikor aznap este Barnabyval a hátsó ülésen hazafelé hajtottam, a rádió halkan szólt, az ablakon pedig besütött a lemenő nap fénye. Az élet nem tökéletes. Tele van törésekkel, sántítással, veszteséggel és árkokkal. De ha van valami, amit Tenzintől tanultam abban a négy és fél évben, amit megosztott velem, az ez: a világ kegyetlenségét nem tudjuk megváltoztatni. Nem tudjuk megmenteni az összes szenvedő élőlényt. De amikor az utunkba kerül valaki, aki megtört, és mi úgy döntünk, hogy nem hajtunk tovább, hanem megállunk… abban a pillanatban átírjuk a sorsot. Nemcsak az övét, hanem a sajátunkat is.
Tenzin emléke már nem fájt. Olyan volt, mint egy meleg takaró egy hideg téli éjszakán. Tudtam, hogy bárhová is megyek az életben, ő ott fog sétálni mellettem, láthatatlanul, a saját lassú, sántító, de végtelenül büszke ritmusában. És amíg van egy sarok a házamban, és egy hely a szívemben a világ elfeledettjeinek, addig az az ígéret, amit aznap az országút szélén tettem egy haldokló kutyának, örökké élni fog. Az égen újra megjelentek a csillagok. És én végre tudtam, hogy minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Vége és kezdete ugyanannak a körforgásnak, amelyet a szeretet tart mozgásban.
