„Tudom.”

Ez a két szó úgy hangzott, mintha valamibe került volna neki.

Röviden lehunytam a szemem.

„Hol tartja Viktória?”

„A házban. A keleti könyvtárban. A nagyapja portréja mögött. Van egy fali széf.”

Arthur élesen rám nézett.

Julian folytatta: „A kód régen a születésnapom volt.”

Artúr arca megváltozott.

Nem sokk.

Bánat.

– Julian – mondta hirtelen Arthur.

A vonal elhallgatott.

Aztán Julian suttogta: „Ki az?”

Körülnéztem közöttük.

Arthur közelebb lépett a telefonhoz.

– Az anyád sosem mondta el neked.

Hosszú szünet.

„Mit mondott nekem?”

Arthur hangja csak egyszer tört el.

„Hogy Malcolm nem az apád.”

Senki sem mozdult.

Még Mayának is elállt a lélegzete.

Julian halkan, hitetlenkedve felnevetett.

“Nem.”

Artúr lehunyta a szemét.

„Az vagyok.”

A telefon kissé megcsúszott a kezemben.

**A Vance család nemcsak lopott pénzt rejtett el. Vért is rejtettek el.**

Julian olyan sokáig nem szólt semmit, hogy azt hittem, vége a hívásnak.

Aztán suttogta: „Tudta?”

– Igen – mondta Arthur. – Victoria tudta. Malcolm is tudta. Pénzzel, fenyegetésekkel és hallgatással küldtek el.

Julian hangja megkeményedett, de most máshová szólt.

„Kihasznált engem.”

„Mindannyian kihasznált minket” – mondta Arthur.

Visszatettem a telefont a fülemhez.

„Julian. A széf.”

A hangja üresen visszatért.

„A kód már nem az én születésnapom lesz.”

„Mire cserélné?”

Újabb szünet.

Aztán Julian azt mondta: „Nem az enyém.”

Artúr kinyitotta a szemét.

Előbb megértette, mint én.

Julian suttogta: „Próbáld meg Arthur’s-ban.”

Mozdultunk, mielőtt a félelem elfoghatott volna minket.

Samir felhívta Adriant. Maya összeszedte a műszereket. Ruth bezárta a főkönyvet egy tokba.

Délután 2:10-kor visszaindultunk Greenwich felé.

Nem könyörögni.

Nem azért, hogy elbújjak.

Nem azért, hogy megmentsek egy már halott házasságot.

**Visszamentünk a kúriába, hogy kiszedjük apám igazságát Victoria Vance falából.**

—

## **5. RÉSZ — A holt ember portréja mögött rejlő széf**

A Vance-kúria másképp nézett ki, amikor visszatértem.

Azon a reggelen menyasszonyként sétáltam ki.

Délutánra viharként tértem vissza.

Rendőrautók sorakoztak a felhajtón. A kapun túl riporterek álltak. Bent a márványpadló még mindig ragyogott, a virágok még mindig virágoztak, és a ház még mindig úgy tett, mintha nem hallott volna mindent.

Klári kinyitotta az ajtót.

Vörös volt a szeme.

Ezúttal egyszer nem vigyorgott.

– Anya fent van az ügyvédjével – mondta. – Malcolm úgy tesz, mintha nem esne pánikba. Julian eltűnt.

„Hová tűnt?” – kérdeztem.

“Nem tudom.”

Maya azt suttogta: „Segítőkész család.”

Claire összerezzent.

Aztán rám nézett.

– Azért gyűlöltelek, mert ő mondta – mondta halkan. – Victoria. Azt mondta, hogy hegymászó vagy, és hogy mindent elviszel. Megtanított minket nevetni, mielőtt bárki kinevethetett volna minket.

Nem bocsátottam meg neki.

De hallottam a félelmet a hangja alatt.

– Akkor segíts nekünk – mondtam.

Claire elvezetett minket a keleti könyvtárba.

Cornelius Vance portréja lógott a kandalló felett, aranykeretben, szigorúan és önelégülten. Samir óvatosan levette. Mögötte a széf volt.

Arthur előrelépett.

A születésnapja nem működött.

Julianék nem működtek.

Malcolmnak nem sikerült.

Aztán Ruth azt suttogta: „Próbáld ki a Daniel’s-t.”

Megfordultam.

„Miért használná Victoria az apám születésnapját?”

Ruth szégyellte magát.

„Mert csodálta az ellenségeit, akiket nem tudott legyőzni.”

Samir beírta a számokat.

A széf kattant.

Bent mappák, régi meghajtók, fényképek és egy lezárt csomag volt, amelyen ez volt a felirat:

**MARLOW — VÉGSŐ TŐKEERŐ.**

Remegett a kezem, amikor kinyitottam.

Ott volt a hiányzó második oldal.

Daniel Marlow aláírta az átigazolási engedélyeket, igen.

De az aláírása alatt egy feltétel állt:

**A pénzeszközöket harminc napon belül teljes egészében vissza kell téríteni. A visszafizetés elmulasztása csalásnak, bizalmi kötelezettség megszegésének és Malcolm Vance, valamint Victoria Ashcroft Vance személyes felelősségének minősül.**

Viktória aláírása ott volt.

Malcolmé is az volt.

Arthuré is, mint tanúé.

Apám nem segített nekik lopni.

**Kényszerítette őket a vallomásra, mielőtt rájöttek volna, hogy a tinta csapdát csapdába ejt.**

Maya egyszer felnevetett, szinte hitetlenkedve.

„Apád félelmetes volt.”

Könnyek homályosították a látásomat.

– Igen – suttogtam. – Az volt.

Aztán Viktória hangja hasított be a szobába.

„Megható, nem igaz?”

Az ajtóban állt, nyugodtan, mint a tél.

Malcolm mögötte lebegett. Claire elhúzódott tőlük.

Victoria először Arthurra nézett.

„Túl kellett volna maradnod.”

Arthur feltartotta a lapot.

„El kellett volna égetned ezt.”

– Megtartottam – mondta. – Biztosítás.

„Ki ellen?”

“Mindenki.”

Aztán rám nézett.

„Azt hiszed, ez megmenti a hírnevét? Őt is elítéli. Tudta. Hallgatni maradt.”

Lassan fokozódott bennem a düh.

„Azért hallgatott, mert megfenyegetted a családját.”

Viktória mosolya élesebbé vált.

„Nem. Azért maradt csendben, mert megértette a hatalmat. Végül mindenki megérti.”

Odaléptem hozzá.

„Az apám értette a szerelmet. Ezért nem értetted meg te sem őt.”

Most először repedt meg az arca.

Csak egy kicsit.

Aztán Julian megjelent mögötte.

Összetörtnek, de szilárdnak látszott.

Viktória megfordult.

– Édes fiam – mondta azonnal megenyhülve. – Nem lenne szabad itt lenned.

Julian Arthurra nézett.

Aztán Malcolmra.

Aztán Viktóriánál.

„Egész életemben hazudtál nekem.”

Viktória gyengédsége eltűnt.

„Életet adtam neked.”

„Adtál nekem egy forgatókönyvet.”

Malcolm felcsörrent: „Elég!”

Julian nem törődött vele.

Felemelte a telefonját.

„Elküldtem Adriannak a felvételt.”

Viktória megdermedt.

Ránéztem.

„Milyen felvétel?”

Julian hangja kifejezéstelen volt.

„Az, amelyben elismeri, hogy Daniel Marlow második oldala valódi volt.”