A könyvelőm tanácsára minden egyes átutalást kölcsönként dokumentáltak.
És volt valami, ami még fájdalmasabb volt.
A belső jelentések szerint Mauricio két olyan előléptetést is fontolgatott, amelyeket kizárólag saját képességei miatt fontolgatott, valójában az én ajánlásaim után tettek meg. Még azt a technikai problémát is, amely őt a projekt „sztárjává” tette, titokban általam felbérelt szakemberek oldották meg.
A talapzat egy jó részét megépítettem, ahonnan végül lenézett rám.
Másnap reggel kilenc órakor Mauriciót és Renatát felfüggesztették, amíg belső ellenőrzést végeztek.
Mauricio több mint negyvenszer hívott.
Aztán megérkeztek az üzenetek.
„Ki a fene maga?”
„Évekig becsaptál engem.”
„Élvezted, hogy úgy nézek ki, mint egy idióta?”
„Menj haza.”
Letiltottam a számát.
Amikor visszaért a lakásba, azt vette észre, hogy elvesztek a holmijaim.
Ruhák, könyvek, fényképek, növények.
Minden.
Már berendezkedtem az igazi otthonomban: egy penthouse lakásban, amiről Mauricio még csak nem is tudott, a Reforma egyik legelőkelőbb tornyából kilátással a városra.
Néhány napig próbált könyörögni.
Aztán elkezdett gyűlölni engem.
Renata volt a felelős a gyűlölet szításáért.
„Kihasznált téged” – mondta neki. „Eltitkolta, hogy Salazar, mert játszani akart veled.”
A ketten felbéreltek egy magánnyomozót.
Azt akarták bizonyítani, hogy kettős életet élek.
A nyomozó fényképeket szerzett be rólam, amint különféle férfiakkal belépek magánklubokba, éttermekbe és irodákba.
Mauricio azt hitte, aranyat talált.
Nem tudtam, hogy az egyik a technológiai részlegünk igazgatója, egy másik egy újonnan felvásárolt céget vezetett, a harmadik pedig egy külföldi befektető volt, akivel egy több millió dolláros projektről tárgyaltunk.
De a távolról készített fényképek más történetet mesélhetnek el.
Renata rávette Mauriciót, hogy hozza nyilvánosságra.
Pletykaoldalakkal és tartalomkészítőkkel vették fel a kapcsolatot.
Aztán elvitték Mauricio anyját abba az épületbe, ahol laktam.
Egy szombat délután, miközben Daniel Montesszel, egy fiatal mexikói kutatóval tárgyaltam, aki éppen akkor tért vissza az Egyesült Államokból, hogy vezesse a mesterséges intelligencia laboratóriumunkat, kiabálás kezdődött a hallban.
„Hozd le azt a nőt!” – sikította az anyósom. „A fiam dolgozott, hogy eltartsa, ő meg férfiakat hoz be a házába!”
Mauricio több élő közvetítést közvetítő telefon előtt jelent meg.
„A feleségem kezdettől fogva becsapott. Ma mindenki megtudja, hogy valójában ki Valeria Salazar.”
Perceken belül több ezren figyelték.
A fényképek elkezdtek keringeni.
„A MILLIOMOS ÖRÖKÖLT MEGCSALJA A FÉRJÉT.”
„MEGALÁZOTT FÉRJ ÉLŐ ADÁSBAN SZEMBESZÉDÜL.”
Daniel a biztonsági rendszer képernyőjére nézett.
– Lejöjjek és elmagyarázzam, hogy dolgozunk?
Mosolyogtam.
-Még nem.
– De ezzel tönkreteszik a hírnevüket.
– Nem, Daniel. Dokumentálják, hogy mire hajlandóak.
Az ügyvédem azonnal felhívott.
– Valeria, válaszolnunk kell.
Néztem, ahogy Mauricio a lakásom felé mutat, miközben az anyja a kamerák előtt sértegeti a nevemet.
-Még nem.
Biztonságban vagy?
-Teljesen.
Felvettem a belső telefont, és tárcsáztam egy számot, amit kívülről tudtam.
-Apu.
– Figyelek.
– Már bekapták a csalit.
Rövid csend támadt.
– Aztán lementünk.
Az ablakból láttam, hogy több fekete jármű lassan behajt a főbejáraton.
Mauricio még mindig mosolygott a kamerák előtt.
Fogalmam sem volt, ki érkezett az előbb.
És még kevésbé az az igazság, amelyet másodpercek alatt hallhattam egész Mexikó előtt.
3. RÉSZ
A kocsi ajtajai szinte egyszerre nyíltak ki.
Először a Grupo Salazar jogi igazgatója jött le több ügyvéd kíséretében. Aztán megjelent a vállalati kommunikációs vezető.
Apám kiszállt az utolsó autóból.
Alejandro Salazarnak nem kellett felemelnie a hangját ahhoz, hogy csendet parancsoljon.
A telefonok, amelyek másodpercekkel korábban még Mauricióra szegeződtek, azonnal felé fordultak.
A férjem anyja abbahagyta a sikoltozást.
Renáta hátrébb lépett.
Mauricio mintha elfelejtette volna, hogyan kell lélegezni.
Apám elvette a mikrofont, amit az egyik asszisztense nyújtott neki.
– Jó napot kívánok. Alejandro Salazar vagyok, a Grupo Salazar elnöke és Valeria Salazar édesapja.
A közvetítésekben felrobbantak a kommentek.
Folytatta.
„Azért jöttem, mert Mr. Mauricio Ortega nyilvánosan vádaskodik a lányom ellen. Mivel úgy döntött, hogy egy családi ügyből látványosságot csinál, szerintem csak igazságos, ha a nyilvánosság megismeri a teljes történetet.”
Mauricio megpróbált közbelépni.
– Salazar úr, el tudom magyarázni…
– Lehetősége lesz erre az illetékes hatóságok előtt.
Apám felvett egy mappát.
– Először is. A lányom anyagilag nem függ Mr. Ortega-tól. Valeriának már a házassága előtt is voltak saját vagyonai, ezen felül jelentős részesedése van ebben a csoportban. Ezért az a gondolat, hogy Mauricio „eltartotta őt”, legalábbis abszurd.
Néhányan elkezdtek zúgolódni.
– Másodszor. A hűtlenség bizonyítékaként bemutatott fényképek szakmai találkozókat ábrázolnak.
A képek megjelentek a képernyőn, amelyet a csapatunk gyorsan beállított.
Aztán, egyesével, a nevek.
Leányvállalat igazgatója.
Befektető.
Egy technológiai cég alapítója.
Stratégiai partner.
Minden fénykép mellett megjelentek a napirendek, a teremfoglalások és az ülések jegyzőkönyvei.
Mauricio arckifejezése megváltozott.
– Az… az elkészíthető.
Az ügyvédem előrelépést tett.
– A feljegyzések már hónapokkal az ön vádjai előtt léteznek, Mr. Ortega.
Renata lesütötte a tekintetét.
Apám folytatta:
—Harmadszor. A házasság alatt Valeria a pár kiadásainak jelentős részét fedezte. Dokumentált átutalások vannak Mr. Ortega járművére, befektetéseire és családtagjainak nyújtott anyagi támogatásra vonatkozóan.
Mauricio mozdulatlan maradt.
De tudtam, hogy még nem ez fog neki a legjobban fájni.
Végre lementem a hallba.
A zaj eltűnt, amikor megjelentem.
Addig közeledtem, amíg már csak pár méterre nem voltam tőle.
