Elena egy apró, szinte szánakozó mosollyal emelte fel a kezét, hogy belé fojtsa a szót. – Hogy ki vagyok? – fejezte be a mondatot a hercegnő. – Valóban nem tudta. De éppen ez a lényeg. Az, ahogyan azokkal bánunk, akikről azt hisszük, hogy semmit sem adhatnak nekünk, megmutatja, kik is vagyunk valójában.
Victoria lesütötte a szemét, az arca lángolt a szégyentől.
Elena közelebb hajolt hozzá, és olyan halkan suttogott, hogy csak a nő és a barátnői hallhassák: – Remélem, a videó, amit rólam készített, sok kedvelést kapott. De ha adhatok egy tanácsot: az igazi gazdagságot sosem az határozza meg, hogy mit viselünk, hanem az a tisztelet, amit mások iránt tanúsítunk. És ezt, asszonyom, semelyik luxusboltban nem árulják.
Elena felegyenesedett, egy utolsó, udvarias biccentéssel elköszönt a rettegő csoporttól, majd visszatért nagyapja oldalára. Ahogy a zenekar újra játszani kezdett, és a hercegnő nevetve elfogadta a király táncfelkérését, Victoria és a barátnői némán, porig alázva kullogtak ki a bálteremből.
Nem tiltották ki őket. Nem dobta ki őket a biztonsági szolgálat. Elena valami sokkal erősebbet tett: meghagyta őket a saját felszínes, üres világukban, miközben ő megmutatta mindenkinek, milyen is egy igazi királynő.
