Nincsenek kórházi lámpák.
Nincs felrobbanó családi csoportos csevegés.
Kávét főztem, és mezítláb kiléptem a verandára.
A víz teljesen mozdulatlan volt.
Csörgött a telefonom.
Apu.
„Boldog Emléknapot! Anyukád megkérdezi, hogy van-e mára programod.”
Aztán jött egy újabb üzenet.
„Tulajdonképpen azt mondja, majd ő maga kérdezi meg.”
Nevettem.
Egy perc múlva anya hívott.
„Jó reggelt, drágám.”
“Reggel.”
Szünet következett.
„Apáddal azon gondolkodtunk, hogy szeretnél-e társaságot ebédelni. Ha nem, az is rendben van.”
Átnéztem a tó túlsó felére.
Egy évvel korábban ez a mondat lehetetlen lett volna.
Ha nem, az teljesen rendben van.
Mosolyogtam.
„Jöhetsz.”
“Igazán?”
„Igen. Csak ti ketten.”
„Csak mi.”
„És hozd a saját törölközőidet.”
A nő nevetett.
Ezúttal én is.
Délben érkeztek meg.
Kopogtak.
És kinyitottam az ajtót.
Mert akartam.
Ez volt a különbség.
A tóparti ház még mindig az enyém volt.
De ami még fontosabb –
így volt a választás is.
