„Beteg vagy?”
– Nem, drágám. – Egy halom levél alá dugtam a borítékot. – Csak arra gondolok.
Samuel a rá jellemző óvatossággal húzta össze a szemét. Nyolcévesen már úgy figyelte a világot, mintha megpróbálná megoldani a problémáit.
– A bíróságról?
– Néhányan – ismertem be.
Owen mindkét karjával átölelte a derekamat. Samuel lassabban csatlakozott hozzá, anélkül, hogy felnézett volna, az oldalamnak dőlt. Úgy tartottam őket, miközben sampont, fogkrémet és a mosószer halvány illatát szívtam be.
Bármit is jelentett az üzenet, bármit is titkolt Adrian, ez akkor is az életem középpontja volt.
Nem papírok. Nem részvények. Nem egy régi álomból felépített cég.
Őket.
Az iskolai lerakóhelyen az ég sápadt volt és tiszta az esőtől. A szülők kávéscsészékkel és szórakozott integetésekkel haladtak a körforgalomban. Minden olyan hétköznapinak tűnt, hogy fájhatott.
Samuel kioldotta a csatot, de még maradt.
„Apa tegnap este üzenetet küldött nekem” – mondta.
Megszorítottam a kormánykereket. „Mit mondott?”
„Azt mondta, reméli, hogy jó napom lesz.”
Ennek meg kellett volna könnyítenie a szívemen. Ehelyett inkább arra emlékeztetett, hogy milyen könnyen megférnek a kis, gyengéd szavak a nagyobb titkok mellett.
– Rendben van – mondtam. – Válaszolhatsz neki.
Owen előrehajolt az ülések között. – Te és apa örökké mérgesek lesztek?
Leállítottam a motort.
– Nem – mondtam óvatosan. – A bántottság és a düh nem ugyanaz, mint az örökkévalóság. A felnőttek lehetnek idegesek, és mégis úgy dönthetnek, hogy jobban csinálják.
Samuel szkeptikusan nézett rá. „Apa ezt választja?”
Nyeltem egyet.
„Remélem, így lesz.”
Ez volt a legőszintébb válasz, amit kaptam.
Miután eltűntek az iskola ajtaján, a parkolóban ültem, míg a gyalogosátkelő két ujjal megkopogtatta az autóm motorháztetejét, és udvariasan elmosolyodott, emlékeztetve, hogy a reggelnek tovább kell lépnie.
Nem a sorházamhoz hajtottam, hanem ahhoz a raktárhoz, amit Adrian elhagyása után béreltem ki.
Egy alacsony, bézs színű épületben volt, egy gumiszerviz közelében, olyan helyen, ahol az emberek nap mint nap észrevétlenül elhaladtak. A lakásomban egy olyan élet maradványai hevertek, amire még nem álltam készen: bekeretezett fényképek, régi karácsonyfadíszek, konyha, iroda, fiúbaba ruhák feliratú dobozok, és egy horpadt zöld szerszámosláda, ami apámé volt.
Hónapokig kerültem a kinyitását.
A zár fémes kattanással kipattant. Por szállt fel, amikor felemeltem a fedelet.
Bent vászonba csomagolt villáskulcsok, egy repedt zseblámpa, egy pár, az időtől elmerevedett munkáskesztyű és egy kis jegyzetfüzet volt egy csavarokkal teli tálca alatt.
Apám kézírása borította az első oldalt.
Kilométeróra állása. Olajcsere. Fékbetétek. Szigetelőszalag.
Lassan lapoztam, akaratlanul is mosolyogva. Mindent feljegyzett. Minden javítást, minden alkatrészszámot, minden szomszédot, aki öt dollárral tartozott neki, és mindenkit, akinek titokban elengedett.
A hátuljához közel a hangjegyek megváltoztak.
Hollis furgon átvizsgálása.
Üzemanyagvezetékkel kapcsolatos problémák.
Adrian sietett.
Beszéltél E.-vel a szünet után?
Elállt a lélegzetem.
E. Az én voltam.
Lapoztam egy újabb oldalt.
November 14. Felhívtam A-t. Ez nem igaz. Az iratok és a teherautók nem illenek össze. Dühös lett. Azt mondta, nem értek az üzleti élethez.
November 15. Holnap hívj újra. Elenának tudnia kell.
A baleset november 16-án történt.
Leültem egy kartondobozra, mert hirtelen megbízhatatlanná váltak a térdeim.
Nem bizonyított semmi drámai eseményt. Nem állt benne, hogy Adrian kárt okozott. Nem állt benne, hogy apám veszélyben volt. De azt írta, hogy Adrian beszélt vele. Azt írta, hogy vita alakult ki közöttük. Azt írta, hogy apám mondani akart nekem valamit.
És Adrian elhitette velem, hogy semmi sem történt.
Épp akkor csörgött a telefonom, amikor becsuktam a jegyzetfüzetet.
A képernyőn egy név jelent meg, amire nem számítottam.
Paige Ellison.
Egy pillanatra fontolgattam, hogy üzenetrögzítőre küldjem. Aztán eszembe jutott az arca a tárgyalóteremben, amikor megtudta, hogy Adrian neki sem mondta el az igazat.
Válaszoltam.
– Lane asszony?
– Elena az.
Szünet.
„Elena. Sajnálom, hogy hívom. Tudom, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó ember, akitől hallani szeretnél.”
– Nem vagy a lista élén – mondtam.
Egy halk, ijedt lélegzet hallatszott a vonal túlsó végén. Nem egészen nevetés volt.
„Megérdemeltem ezt.”
Vártam.
– Ma reggel felmondtam – mondta Paige.
Ez meglepett. „A Hollis Transittől?”
„Igen. Adrian megkért, hogy ne tegyem. Aztán megkért, hogy várjak a pénzügyi felülvizsgálatig. Aztán azt mondta, hogy ha most elhagyom, bűnösnek fogja látni.”
„Ismerősnek hangzik.”
– Hittem neki – mondta halkan. – Nem mindenben. Tudtam, hogy a házasságod véget ér. Tudtam, hogy még mindig törvényesen nős, és mindent elmondtam magamnak, amit az emberek mondanak maguknak, amikor kevésbé akarják érezni magukat felelősségteljesnek. De a cégről nem tudtam. A fiúkról sem tudtam.
A hangja a végére elhalkult.
Ránéztem apám naplójára, ami nyitva hevert az ölemben.
– Miért hívsz engem, Paige?
„Mert tegnap, a tárgyalás után visszamentem az irodámba, hogy kitakarítsam az asztalomat. Valaki már járt ott.”
„Hogy érted ezt?”
„Áthelyezték a fájljaimat. Nyitva volt egy fiók. És egy pendrive volt a billentyűzetem alatt.”
Hideg tudat futott át rajtam.
„Mi volt rajta?”
„Nem tudom. Féltem kinyitni egy céges számítógépen. De volt rajta egy címke.”
Lehunytam a szemem.
„Mit írt?”
„Lane eredeti feljegyzései.”
A tárolóegység mintha összezsugorodna körülöttem.
„Hol vagy most?” – kérdeztem.
