Egy hangos csattanás rázta meg a falat.

Jacinta elvette a kalapácsot. Canela hegyezte a fülét.

A durranás ismét hallatszott, valami hangszerű kíséretében.

Jacinta félretolt egy kis fűszálat, és kinézett. A hó eltakarta a világot, de a domboldalon több alakot is ki tudott venni.

6 utazó volt.

Rossz irányba haladtak. Ha folytatják, a nyílt síkságra érnek, ahol még pirkadat előtt elüti őket a szél.

Jacinta felvette a lámpást. Már csak fél tartály olaj volt benne. Ha az egészet felhasználná, hogy odacsalogassa őket, éjszaka fény nélkül maradhatna.

Látta, hogy az egyik alak elesik. Két másik felsegítette.

Lány volt.

Jacinta meggyújtotta a kanócot.

Felemelte a lámpát a fal fölé, és lassan arrébb helyezte, de a fény túl gyenge volt. Így hát átitatott egy darab vattát kerozinnal, egy botra kötötte, és zseblámpát készített belőle. Apja jelzőtükrét mögé helyezte, hogy felerősítse a fényt.

A hegyoldalon megállt az első utazó.

Jacinta meglengette a fáklyát.

A férfi felemelte a karját, és a nőre mutatott. A hat ember irányt váltott.

Majdnem 20 percbe telt, mire megérkeztek. Az első Valentín Bravo volt, egy majdnem 60 éves öszvérhajcsár. Mögötte jött a felesége, Micaela; a testvérek, Salvador és Josué Cortés; Elena, Salvador 15 éves lánya; és Rufino Holguín, egy fiatalember, akinek a bal karja furcsán lógott.

Jacinta kinyitotta a fal egyik oldalát.

– Gyere be gyorsan.

Az utazók bekúsztak és a homokra estek. Jacinta minden repedést betömött. Kint a szél tovább tombolt, de bent hét ember és egy öszvér osztozott a melegükben.

Valentinnak több percbe telt, mire visszanyerte a szavait.

– Amikor elhagytuk Casas Grandest, 25 szekér volt ott.

Senki sem kérdezte, mi történt a többiekkel.

Jacinta átnézte a készleteit: szárított hús, sajt, száraz tortilla és némi keksz. Mindent hét egyenlő részre osztott.

Rufino megpróbálta elutasítani az övét.

– Add oda a lánynak.

– Erőre lesz szükséged ahhoz, amit a válladdal fogok művelni.

A fickó kimozdult a helyéről. Jacinta már látta ilyet tinédzserként. Bernabé kezelt egy öszvérhajcsárt, aki leesett a lóról.

Valentin hátulról megragadta a fiatalembert. Jacinta megfogta a csuklóját.

– Fájni fog.

– Tedd meg, mielőtt meggondolom magam.

Lassan húzta, és közben csavargatta a karját. Rufino felkiáltott, de a kiáltás elveszett a vihar dübörgésében. Az ízület visszakattant a helyére.

Jacinta letépett egy csíkot az alsószoknyájából, hogy megbénítsa.

-Jobb?

– Sokkal jobb – felelte Rufino könnyes szemmel.

Elena fékezhetetlenül remegett. Jacinta odaadta neki a sálját, és megosztott vele egy takarót.

– Gondolj valami másra – javasolta. – Melyik állatot szereted jobban?

—Palomino lovak. Apám tanított meg lovagolni, mielőtt anyám meghalt.

– Akkor gondolj arra a lóra. Képzeld el, ahogy fut a napon.

Elena a vállára hajtotta a fejét.

– Féltél, amikor a falat építetted?

Jacinta a kötéltől véres kezeire nézett.

-Igen.

– Akkor hogy volt képes rá?

–Apám azt mondta, hogy a félelem soha nem épít semmit. Csak figyeli, ahogy amit magadban tartasz, azt építi.

Elena megfogta a kezét, és többé nem engedte el.

Éjfél körül Joshua figyelmesen nézett Jacintára.

– Azt mondta, hogy Alvarado a vezetékneve?

-Igen.

– Elias Alvarado felesége volt, aki a Chihuahua melletti kellékbolt tulajdonosa volt?

Jácinta visszatartotta a lélegzetét.

– Februárban halt meg.

Salvador és Josué összenéztek.

Hat évvel korábban Eliasnál dolgoztak. Fiatalok, szegények voltak, és senki sem akarta őket alkalmazni. Elias megtanította őket könyvelni, tisztességes bért fizetett nekik, és soha nem engedte, hogy az ügyfelek megalázzák őket.

„Ő volt az első ember, aki miatt úgy éreztem, hogy értékes vagyok” – vallotta be Joshua. „Bánom, hogy nem tudtam, hogy beteg.”

Jacinta lehunyta a szemét. Hónapokig csak az eltitkolt kölcsönökre és Elías által hátrahagyott romokra emlékezett. Josué szavai visszahozták benne azt a kedves embert, aki valaha a férje volt.

– Köszönöm – suttogta. – Muszáj volt így emlékeznem rá.

Aztán Micaela elővett egy kis bőrkönyvet.

A borítón megjelentek a CV kezdőbetűi

– Cornelio Valdés? – kérdezte Jacinta.

Micaela bólintott.

Két évvel korábban Valdés rávette Valentín testvérét, hogy jelzáloggal terhelje meg a földjét. Egy rejtett záradék lehetővé tette számára, hogy előtörlesztést követeljen. A férfi elvesztette a vagyonát és öngyilkos lett.

Hónapokkal később egy alkalmazott megtalálta a főkönyvet abban a hotelszobában, amelyet Valdés sietve elhagyott. A könyv neveket, kenőpénzeket, hamisított szerződéseket és csalárd kölcsönöket tartalmazott Chihuahuában, Sonorában, Durangóban és Új-Mexikóban.

Micaela és Valentín azért utaztak, hogy átadják őt egy szövetségi ügyvédnek.

„A mi boltunkat is ellopta” – mondta Jacinta. „A férjem által aláírt szerződéseket használta fel.”

Micaela kinyitotta a könyvet, és Elías Alvarado nevet találta benne. Mellette egy cetli volt:

„Halál utáni arány módosítása. Gyermektelen özvegy. Egyszerű felépülés.”

Jácintát jeges düh öntötte el.

Elias valóban kölcsönkért, de az eredeti adósság sokkal kisebb volt. Valdes halála után kamatot hamisított, mert úgy hitte, hogy egy özvegy egyedül nem lenne képes megvédeni magát.

„Ha túléljük” – mondta Valentin –, „az az ember felelni fog az igazságszolgáltatás előtt.”

Jacinta megérintette a kabátja alá rejtett levelet.

Talán igaza volt az apjának. Az egyedüllét nem mindig jelentette azt, hogy senki sincs a közelben. Néha azt is jelentette, hogy még nem találta meg azokat az embereket, akik ugyanabba a menedékbe tartottak.