Grace, az ügyvédem, aki mára a legközelebbi bizalmasommá és a cég jogi igazgatójává lépett elő, egy vaskos, fekete bőr mappával lépett be az ajtón.
– Claire, megérkeztek a negyedéves jelentések – mondta, miközben leült a velem szemben lévő székre. Az arca, mint mindig, kifürkészhetetlen volt, de a szemeiben apró, büszke szikra táncolt. – A zászlóshajó étterem bevételei huszonkét százalékkal nőttek az elmúlt három hónapban. Marco új őszi menüje telitalálat. A hitelezők megkapták az esedékes törlesztéseket, határidő előtt két héttel.
Elmosolyodtam, és leültem az asztalom mögé. – És a Sterling-ügy?
Grace kinyitotta a mappát. A Sterling Hospitality egy hatalmas, agresszív étterem-konglomerátum volt, amely arról volt híres, hogy meggyengült, családi tulajdonban lévő láncokat vásárolt fel, majd aprópénzért kiárusította a lelkületüket és a nevüket. Amikor a Hawthorne körüli botrány és az anyámék távozása nyilvánosságra került, a Sterling azonnal megérezte a vér szagát. Azt hitték, egy kétségbeesett, tapasztalatlan lány vette át a céget, aki majd örömmel túlad a „problémán” egy gyors és kényelmes csekkért cserébe.
A vezérigazgatójuk, Julian Sterling, már háromszor kért találkozót. Kétszer visszautasítottam. Ma volt a harmadik próbálkozása.
– Julian Sterling öt perc múlva itt van – mondta Grace, miközben az órájára pillantott. – Még mindig abban a hitben él, hogy felvásárolhat minket. Negyvenmillió dolláros ajánlattal érkezik, ami pontosan a fele annak, amit a Hawthorne jelenleg ér. Azt hiszi, a botrány miatt kétségbe vagyunk esve.
– Hadd higgye – dőltem hátra a székemben. – A kétségbeesés mindig a gyengék fegyvere, a arrogancia pedig a vakoké. Nézzük meg, mennyire vak Mr. Sterling.
Julian Sterling pontban tízkor lépett be az irodába. Magas férfi volt, méretre szabott, ezüstszürke öltönyben, az arcán pedig az a fajta ragadozó mosoly ült, amivel anyám is oly gyakran operált. Magabiztosan lépett az asztalomhoz, és anélkül ült le, hogy megkínáltam volna.
– Claire – kezdte, azonnal a keresztnevemet használva, mintha régi barátok lennénk. – Először is, hadd gratuláljak. Amit az elmúlt évben tett, az… lenyűgöző. Túlélni egy ilyen családi vihart nem kis teljesítmény.
– Köszönöm, Julian – válaszoltam, a hangom hűvös volt és kimért. – De feltételezem, nem azért jött, hogy a családi dinamikámról beszélgessünk.
Nevetett, és előredőlt, összekulcsolva a kezeit. – Őszinte leszek. A Hawthorne név megsérült. A piac emlékszik a botrányra, az elsikkasztott pénzekre. Maga nagyszerű munkát végzett a sebek bekötözésében, de a cégnek tőkére, friss vérre és egy erős, globális hálózatra van szüksége a valódi túléléshez. A Sterling Hospitality hajlandó átvenni ezt a terhet. Egy rendkívül nagyvonalú ajánlatot hoztam. Negyvenötmillió dollár, azonnali készpénzes kifizetés, és maga megtarthat egy tiszteletbeli pozíciót az igazgatótanácsban.
Hagytam, hogy a szavai visszhangozzanak a hatalmas térben. Csendben néztem rá, megfigyelve, ahogy a mosolya egy pillanatra meginog a reakció hiányától.
Megnyomtam egy gombot az asztalomon. – Grace, bejönnél egy pillanatra?
Grace azonnal belépett, kezében egy vékony, átlátszó mappával. Letette Julian elé az asztalra.
– Mi ez? – kérdezte a férfi, és a homloka enyhén ráncba rándult.
– Ezek az ön cégének, a Sterling Hospitality-nek a harmadik negyedéves, nem publikus hitelminősítési előrejelzései – mondtam halkan. – Ahogy látom, az elmúlt két felvásárlásuk katasztrofálisan sikerült. A minőségellenőrzésük a béka segge alatt van, az egészségügyi hatóságok három éttermüket is bezárták az elmúlt hónapban, a részvényeik értéke pedig tizenkét százalékot zuhant. Maguknak nincs negyvenötmillió dollárnyi likvid tőkéjük. Valószínűleg tőkeáttételes kivásárlást terveztek, amihez a mi egészséges készpénzállományunkat használták volna fel fedezetként.
Julian arca elfehéredett. A ragadozó mosoly teljesen eltűnt, helyét a tiszta, hideg döbbenet vette át. – Ezek bizalmas pénzügyi adatok. Honnan szerezte ezeket?
– Ugyanonnan, ahonnan a saját cégemet is megmentettem – válaszoltam, miközben lassan előrehajoltam. – Én olvasom a számokat, Julian. Én nem a reflektorfényben pózoltam, miközben mások a munkát végezték. Én voltam a munka. És a számok azt mondják, hogy a Sterling Hospitality kétségbeesettebben küzd a tőkéért, mint mi valaha is tettük.
Julian lassan felállt. A magabiztossága szertefoszlott, akár a vékony jég.
– Nem eladni akarom a Hawthorne-t, Julian – folytattam, és a szemébe néztem. – Hanem terjeszkedni. Két héten belül hivatalos ajánlatot teszek az önök három legnyereségesebb helyszínének felvásárlására a keleti parton. Ha okosak, elfogadják, mielőtt a hitelezőik bekopogtatnak.
A férfi egy szót sem szólt. Sarkon fordult, és olyan gyorsan hagyta el az irodát, mintha tűz ütött volna ki.
Grace elmosolyodott, és felvette a mappát az asztalról. – Azt hiszem, ez a megbeszélés rövidebb lett, mint terveztük.
– Az igazi hatalom nem pazarolja az időt, Grace – mondtam, és visszatértem a jelentéseimhez.
5. rész
Hat hónappal később, a tavasz első meleg napjain, a múlt egy utolsó, szánalmas kísérletet tett arra, hogy visszakapaszkodjon az életembe.
Anyám és Vanessa ügyvédeken keresztül többször is megpróbáltak kapcsolatba lépni velem. A büntetőügyük még folyamatban volt. A hatóságok lassan, de biztosan őrölték fel a hamisított dokumentumok és az elsikkasztott milliók hálózatát. Azonban a polgári peres felelősségre vonás miatt a saját, személyes vagyonuk is zárolás alá került.
