Álvaro és Beatriz válásuk előtt közel 12 millió eurót utaltak át fantomcégeknek, miközben a bíróságon kijelentették, hogy közös vagyonuk drasztikusan csökkent.
Irene-t több e-mailben is lemásolták.
Átutalások, hamis számlák és engedélyezett felvételek voltak egy vállalati nyomozás részeként.
Előző nap Álvaro további 2 400 000 eurót utalt át az édesanyja által kezelt számlára.
A partira szánt 800 000 euró részben a bíróság által elrendelt vagyonzárolás hatálya alá tartozó pénzeszközökből származott.
Javier egy lezárt borítékot tolt Marina felé.
Bent az óvintézkedések, több számla zárolása, a cég tranzakcióinak dokumentációja, valamint az értesítés volt arról, hogy a gazdasági bűnözéssel foglalkozó szakosított egység megkapta az ügy iratait.
„Ha ezt átadja, nincs visszaút.”
Marina becsukta a borítékot.
„Nem volt visszaút, amikor hazudott a bírónak.”
Este 8:20-kor egy fekete autó állt meg a kúria előtt.
Egy biztonsági őr közeledett.


„Ortega asszony, utasítást kaptam, hogy ne engedjem be.”
Marina átnyújtotta neki a bírósági végzés másolatát.
A férfi elolvasta.
Aztán kinyitotta a kaput.
Bent Beatriz éppen felvett egy mikrofont.
„És nagyon hamarosan” – jelentette be, és Irene hasára tette a kezét – „meglesz az örökös, akit ez a név megérdemel.”
A vendégek tapsoltak. Egészen
addig, amíg valaki meg nem látta Marinát az asztalok között sétálni fehér egyenruhában, egyetlen borítékkal a kezében.
A taps lassan elhalt.
Beatriz megdermedt.
Álvaro elsápadt.
Marina odaért a középső asztalhoz, és egy pohár pezsgő mellé tette a borítékot.
„Ez az ünneplés itt véget ér.”
3. RÉSZ
Néhány másodpercig senki sem reagált.
A zenekar tovább játszott, mert a zenészek még mindig nem értették, mi történik. Egy pincér megdermedt, kezében egy poharakkal teli tálcával. Néhány vendég diszkréten felemelte a telefonját, míg mások úgy tettek,

mintha elfordítanák a tekintetüket, bár egyetlen szót sem akartak lemaradni.
Beatriz volt az első, aki megszólalt.
Nevetett.
Nem azért, mert viccesnek találta, hanem mert egész életében fegyverként használta a nevetést, hogy eldöntse, ki érezze magát kicsinek.
„Tényleg így jöttél, egy borítékkal, hogy a vendégeim előtt adj elő egy műsort?”
Marina a tekintetét szegezte.
„A vendégeid maradhatnak. Valószínűleg érdekli őket, hogy ki fizette valójában a bulit.”
Beatriz arca megkeményedett.
Álvaro két lépést tett a volt felesége felé.
„Marina, menjünk egy másik szobába.
” „Nem.”
„Beszélhetünk.
” „Hat hónapod volt beszélni.”
Irene ide-oda pillantott közöttük.
„Mit jelent ez?”
Beatriz elvette a borítékot, és olyan durván feltépte, hogy feltépte a sarkát.
Kihúzta az első fogadalmat.
Elolvasta.
Összeráncolta a homlokát.
Lapozott a második oldalra.
Aztán a harmadikra.
Az arrogancia eltűnt az arcáról.
„Mi a fene ez?” –
kiáltotta Marina olyan derűvel,

ami még kínosabbá tette a jelenetet.
„Álvaróhoz és hozzád kapcsolódó számos számla óvintézkedésként történő befagyasztása. Bizonyos vagyontárgyakhoz való hozzáférés megtiltása. A válóper során végrehajtott átutalásokkal kapcsolatos kérés. És értesítés arról, hogy a teljes aktát átadták a pénzügyi nyomozóknak.”
Álvaro elkapta a dokumentumokat.
„Ez nem lehetséges.
” „Már alá van írva.
” „Nem fagyaszthatják be a számláimat.
” „Nem én fagyasztottam be őket. Egy bíró rendelte el, miután áttekintette, mit titkolt el.”
Mormogás futott végig a teremben.
A vendégek között volt a családi vállalkozás igazgatótanácsának három tagja. Jelen volt annak a banknak az igazgatója is, amely évek óta dolgozott a Valcárcelékkel.
Álvaro közelebb lépett.
„Eltúloz egy számviteli ügyet, hogy bosszút álljon.”
Marina az egyik oldalra mutatott.
„Kijelentette, hogy bejelentette a házastársi vagyont.”
„Én tettem.”
„Akkor meg kell magyaráznod, miért nem szerepel négy cég az adóbevallásodban,

és miért kapott az egyik tegnap 2 400 000 eurót.”
Irene lassan Álvaro felé fordult.
„Mely cégek?
” A férfi nem válaszolt.
Beatriz ököllel az asztalra csapott.
– Elég volt! Ez az én házam, és azonnal ki akarlak tűrni. –
Marina pár másodpercig várt a válasszal.
– Nem, Beatriz. Pontosan ez a problémád. –
A nő zavartnak tűnt.
– Mi?
– Ez az ingatlan már nem a tiéd. –
Teljes csend támadt.
Beatriz majdnem elmosolyodott.
– A férjem több mint 30 évvel ezelőtt vette ezt a földet.
– Aztán jelzáloggal terhelte meg. A férje halála után kétszer is megemelted a jelzáloghitelt. Öt évvel ezelőtt több finanszírozási feltételt is felhagytál vele.
– Ez megoldódott.
– Nem. Elhalasztották. –
Marina kinyitott egy mappát, amit a hóna alatt tartott.
– A bank eladta az adósságot a Mirador Patrimonialnak. Ugyanannak a cégnek, amely megakadályozta az azonnali végrehajtást.
– És akkor? –
A Mirador megengedte, hogy továbbra is használd az ingatlant, amíg betartod a fizetési tervet. De már 14 hónapja késedelemben vagy. A legutóbbi csalárd tranzakciók után aktiválták a garanciákat. Az eljárás hetekkel ezelőtt lezárult. A jogerős ítéletet ma reggel iktatták be. –
Beatriz Álvaróra nézett.
– Mondd meg neki, hogy hazudik.
Álvaro kétségbeesetten lapozgatott.
„Ki az a Mirador?
” Marina letett egy cégkivonatot az asztalra.
„Én.”
Senki sem szólt semmit.
Még azok is értették ezt a szót, akik nem értették a jogi részleteket.
Én.
A nő, akit aranyásóként kezeltek, az a személy volt, akinek a cége évekig anyagilag támogatta a családot.
Beatriz lassan belesüppedt egy székbe.
„Ez lehetetlen.”