Adriana hátrébb lépett.

-Anya…

–Lucía találhatna valaki mást.

-Én is?

–Akkor nem ment jól a sorsod. Valami jóra volt szükséged.

– Az ő költségére?

Elena elvesztette a türelmét.

„A húgod mindig talpra áll! A baleset után is talpra állt. Miután elvesztette az ösztöndíját, talpra állt. Marcos után is talpra állt. Vannak, akik arra születtek, hogy többet bírjanak ki.”

Lucia a lábán végigfutó sebhelyre nézett.

Leállította a felvételt.

13 éves kora óta most először nem akarta tudni, mit lát az anyja a jövőben.

Csak azt akarta eldönteni, mit kezdjen az ajándékkal.

3. RÉSZ

Lucia nem lépett be a szobába.

Betette a telefonját a táskájába, csendben elhagyta a házat, és elhajtott madridi lakásába.

Nem sírt az út alatt.

Az később jött.

Akkor érkezett meg, amikor becsukta az ajtót, levette a cipőjét, és meglátta a sebhelyét a folyosói tükörben.

Tizenhárom éven át ezt a jelet tekintette anyja megmentésének elkerülhetetlen árának.

Azt hittem, hogy a rehabilitáció minden fájdalmas reggelének, minden estének, amikor lüktetett a lába a hidegtől, és minden félelemnek, amikor buszra száll, van magyarázata: Elena hallgatott, hogy életben maradjon.

Most már tudtam az igazságot.

Az anyja hallgatott, mert úgy döntött, hogy Lucia szenvedése elviselhető.

23:17-kor üzenetet kapott.

Adriana volt az.

– Otthon voltál ma délután?

Lúcia nem válaszolt.

Egy perccel később érkezett egy másik.

„Beszélnem kell veled.”

Aztán Elena felhívott.

Lucia hagyta, hogy csörögjön a telefon.

Reggel 14 nem fogadott hívás volt.

08:40-kor valaki megnyomta a csengőt.

Adriana volt az.

A szemei ​​fel voltak duzzadva.

– Tudom, hogy ott voltál.

Lucía kinyitotta az ajtót, de nem ölelte meg.

Ez meglepte a húgát.

Adriana egész életében Lucia karjaiban találta magát, még a legrosszabb viták után is.

– Mennyit hallottál?

-Minden.

Adriana leült a kanapéra.

– Nem tudtam a balesetről.

– De tudtál Marcosról.

Adriana elsápadt.

Ebben rejlett a második árulás.

– Lucía…

-Válaszolj nekem.

– Anya azt mondta, hogy soha nem voltál szerelmes belé.

– És mikor kezdtél el vele randizni?

-Azok…

– Tudtad, hogy megkért, hogy hagyjam el?

Adriana sírni kezdett.

– Tudtam, hogy figyelmeztettelek róla.

— Az nem ugyanaz.

– Azt hittem, úgy döntöttél, hogy hiszel neki.

Lucia szárazon felnevetett.

– Persze, hogy hittem neki. Azt hittem, anyám meghal, ha egy jóslattal ment meg.

Adriana eltakarta az arcát.

-Sajnálom.

– Nem akarom, hogy ma ezt érezd. Azt akarom, hogy gondolkodj.

-Miben?

– Hány dolgot kaptál, mert anya úgy döntött, hogy nélkülözhetem őket?

A beszélgetés megbékélés nélkül ért véget.

Lucíának valami olyasmire volt szüksége, ami soha nem volt meg a saját családjában: a távolságtartásra.

Azon a délutánon felhívta az apját, Javiert.

A férfi csendben maradt, miközben hallgatta a felvételt.

Mire vége lett, úgy nézett ki, mintha 10 évet öregedett volna.

– Nem tudtam a buszról.

-Igazán?

„Tudtam, hogy anyádnak látomásai vannak, de ugyanazt mondta nekem is, amit neked: ha túl sokat elárulsz róluk, az megölheti.”

Lucía az asztalon hagyta a mobiltelefonját.

– És a többi dolog?

Javier lehajtotta a fejét.

– Milyen dolgokat?

– Amikor lemondtam a londoni ösztöndíjamról, hogy Adriana Barcelonába mehessen, mert anya azt mondta, hogy a túl hosszú különlét destabilizálná. Amikor eladtad az autómat, hogy kifizesd a mesterképzését. Amikor megváltoztattam a diploma megszerzésének dátumát, mert Adriana aznap terápiára járt. Soha nem tűnt furcsának, hogy mindig én adtam be a derekamat?

– Soha nem tiltakoztál.

A válasz jobban fájt neki, mint várta.

– Mert megtanítottad nekem, hogy a tiltakozás másokat veszélybe sodor.

Javier nem tudta, mit mondjon.

Lúcia felkelt.

– Az, hogy olyan lány vagy, aki mindent el tud intézni, nem jelenti azt, hogy olyan lány vagy, akitől mindent el lehet venni.

Két nappal később Elena megjelent a munkahelyén.

Lucía építészként dolgozott egy stúdióban a Nuevos Ministerios közelében. Amikor kiment enni, az anyja a járdán várta.

–Beszélnünk kell.

– Itt nem.

– Akkor gyere haza.

-Sem.

Elena úgy nézett rá, mintha az elutasítás árulás lenne.

– Aggódom érted.

Lucia majdnem elmosolyodott.

-Micsoda meglepetés.

– Tegnap este látomásom volt.

A régi félelem azonnal visszatért.

Elena látta a szemében, és kihasználta a lehetőséget.

– Ha folytatod a Valencia projekten való munkát, balesetet fogsz szenvedni.

Néhány másodpercig Lucía újra 13 éves volt.

Újra hallotta az üvegtörést.

Újra fémet érzett a lábán.

De ezúttal feltett egy kérdést.

– Milyen baleset?

Elena pislogott.

– Nem láttam tisztán.

-Ahol?

– Lucía…

–Úton? Az építkezésen? A szállodában?

– Csak azt tudom, hogy fel kell hagynod a projekttel.

– És hány figyelmeztetést adott ki idén?

Elena hallgatott.

Lucía elővette a mobiltelefonját.

– Tegnap ötöst adtál Adrianának, és még mindig élsz.

– Nem érted, hogyan működik.

– Akkor magyarázd el nekem.

– A látomások változnak.

– De nem a hazugságaid.

Elena arca megkeményedett.

– Megpróbállak megvédeni.

– Nem. Megint arra próbálsz rávenni, hogy engedelmeskedjek neked.

Az anyja lehalkította a hangját.

– Amióta csak megszülettél, nehéz természetű vagy.

Ez megerősített valamit, amit Lucía évek óta érzett anélkül, hogy meg tudta volna nevezni.

– Nehéz volt, mert én kérdeztem?