A vőlegényem háromszáz vendég előtt ölt meg, és a legkegyetlenebb az egészben az volt, milyen nyugodtan tette. Az oltárnál egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: „Nem vehetlek el feleségül, Elena. Soha nem szerettelek.”

A templom először elcsendesedett. Aztán suttogások hallatszottak, élesek, mint a törött üveg.

Ujjaim szorosabban fonódtak a csokrom köré, míg a fehér rózsák meg nem hajlottak a kezemben. Velem szemben Adrian Vale állt fekete szmokingjában, jóképű, elegáns és üres. Mögötte az anyja apró mosollyal felemelte az állát, mintha végre látta volna, ahogy egy foltot súrolnak le a családnevéről.

Aztán megláttam Vanessát.

A második sorban ült piros ruhában, egyik kezét birtoklóan a hasára támasztotta, a másikkal műkönnyeket törölgetett a szeméből. Adrian exe. Az ő „befejezetlen fejezete”. A nő, akit az anyja meghívott a hátam mögött.

Adrian a vendégek felé fordult. – Elnézést kérek a kellemetlenségért – jelentette be elég hangosan ahhoz, hogy a kamerák minden szót elkapjanak. – De nem fogom szánalomból tönkretenni az életemet.

Kár.

Az apám meghalt. A kis könyvelőcégem majdnem csődbe ment, miután Adrian meggyőzte az ügyfeleim felét, hogy az ő cégével kössék meg a szerződést. A lakásbérleti szerződésem az ő nevére szólt. Minden csapdát olyan tökéletesen állítottak fel, hogy állítólag ott helyben, csipkében és gyémántokban kellett volna megtörnöm, miközben a családja végignézte.

Az anyja, Camille, közelebb lépett, és úgy érintette meg a fátylat, mintha piszkos anyag lenne. „Légy kecses, drágám. Menj el csendben.”

Lenyeltem a lángoló érzést. „Mindig is ez volt a terv?”

Adrian elmosolyodott. – Hasznos voltál.

Nevetés hallatszott valahonnan a padsorokból. Égett az arcom, de nem mozdultam.

Mert Adrian egy dolgot elfelejtett.

Mielőtt engedelmes felesége lettem volna, én voltam az a törvényszéki könyvelő, akit a családja jótékonysági alapítványának ellenőrzésére bérelt fel. Mielőtt elbűvölt, mielőtt megkérte a kezét, mielőtt darabokra szedte az életemet, lemásoltam minden főkönyvet, minden külföldi átutalást, minden hamisított adományozói bizonylatot.

És tegnap este végre megértettem, miért akar engem összetörni.

Túl sokat tudtam.

Aztán egy hideg hang hasított be a templomba.

– Akkor ő az enyém.

Mindenki megfordult.

Lucian Moretti felállt az első sorból, magas, önuralommal teli, szénszürke ruhás fickó volt. A város legrettegettebb maffiafőnöke úgy sétált felém, mintha az egész folyosó az övé lenne. Kezet nyújtott.

Adrian elsápadt.

Lucian közelebb hajolt, és azt suttogta: „Mosolyogj, Elena. A rémálmuk most kezdődött.”

2. rész

Lucian kezére meredtem, majd Adrian arcára.

A vőlegényem egész nap először ijedtnek tűnt.

– Menj el tőle! – csattant fel Adrian, de a hangja elcsuklott.

Lucian rá sem pillantott. – Tanúk előtt árultad el.

– Nem tulajdon – mondtam halkan.

Lucian szája legörbült. „Pontosan. Azért kérdezem.”

A templom visszafojtotta a lélegzetét.

A kezembe helyeztem az övét.

Zihálás futott végig a padsorokon, mint a mennydörgés. Camille megragadta Adrian ujját. Vanessa abbahagyta a sírás színlelését. Lucian levezetett az oltártól, nem mintha az övé lennék, hanem mintha egy összeomló épülettől védene.

Adrian utánunk rohant. „Ez szánalmas, Elena. Azt hiszed, hogy ha mellette állsz, az erőt ad neked?”

Megfordultam, még mindig a kezemben a törött csokrommal. – Nem. Szerintem gondatlanná tesz, ha hagyod, hogy beszélj.

– Visszatért a mosolya, csúnya és önelégült. – Semmid sincs. Az irodád csődbe ment. A bérleti szerződésed ma este lejár. Apád orvosi adósságai még mindig kifizetetlenek. Lépj ki az ajtón, és megtudod, mit is jelent valójában a tehetetlenség.

Camille mellé lépett. „A Vales család nagylelkű emberek. Ha jól viselkedik, megtarthatja az eljegyzési ajándékokat.”

Ekkor Lucian halkan felnevetett.

Nem hangosan. Nem teátrálisan.

Épp annyira, hogy Adrian összerezzenjen.

– Nagylelkű? – kérdezte Lucian. – Érdekes szó ez egy olyan családra, amely hatmillió dollárt lopott el egy rákellenes gyermekalaptól.

A templom felrobbant.

Adrian szeme elkerekedett. „Fogalmad sincs, miről beszélsz.”

– Ismerem az irányítószámokat – felelte Lucian. – Ismerem a nevadai fikciós cégeket. Tudom, melyik bírót próbálta megvesztegetni az édesanyád, miután megérkezett az idézés.

Camille arca kifakult.

Éreztem, hogy Lucian ujjai megszorulnak az enyémek körül, egy jelként.

Én jövök.

Felemeltem az állam. „A könyvvizsgálat nem tűnt el, Adrian. Nem töröltem a fájlokat, amikor kérted. Három helyre küldtem másolatokat: az ügyvédemnek, az állami pénzügyi bűnözési osztálynak és az ötödik sorban ülő szövetségi ügynöknek.”

Egy sötétkék öltönyös férfi állt fel.

Vanessa suttogta: „Adrian?”

A nő felé fordult. „Fogd be a szád!”

Ez az egyetlen szó mindenkinek többet mondott, mint a fogadalmai valaha is.

De Adrian még nem fejezte be öngyilkosságát.

Rám mutatott. „Hazudik, mert visszautasítottam. Zsarolt engem. Dokumentumokat gyártott. Instabil.”

Majdnem elmosolyodtam.

Ott volt.

A szó, amit hónapok óta ültetett magában. Instabil. Érzelmi. Függő. Szegény kis Elena, túl törékeny ahhoz, hogy megbízzon benne.

Lucian rám nézett. „Mehet?”

Bólintottam.

Benyúlt a zakójába, és elővett egy kis fekete meghajtót. „Biztonsági felvételek a szállodám különétterméből. Adrian Vale találkozik a volt könyvelőmmel, és fizetséget ajánl illegális pénzek Moretti-számlákon keresztüli átutalására. Azt akarta, hogy a nevem összefüggésbe kerüljön a bűncselekményeivel, mielőtt a saját alapítványi auditja nyilvánosságra kerül.”

Adrian előrelendült. „Az magánterület!”

Két egyszerű öltönyös férfi lépett a folyosóra.

Nem Lucian emberei.

Szövetségi ügynökök.