-Igen.

Mariana az ujjai között tartotta a fényképet.

Ez nem hatotta meg.

Ez valami rosszabbat okozott neki.

Mert ez azt jelentette, hogy Veronika soha nem felejtette el a gyereket.

Tökéletesen emlékezett rá, hogy kit hagyott maga után.

Amikor Mateo két nappal később megkérdezte, mi történt, amíg kijött a kórházból, Mariana elmondta neki.

–Találtam valamit Veronica táskájában.

-Hogy?

– Egy fénykép rólad, amikor beteg voltál.

Mateo összevonta a szemöldökét.

– Eddig végig megtartottad?

-Igen.

Megkeményedett az arckifejezése.

– Szóval emlékezett rám.

Marianna nem válaszolt.

– Nem mintha elfelejtettem volna – folytatta Mateo. – Pontosan tudta, hogy ki vagyok.

Azon az estén felhívta a legjobb barátját.

„Azt hittem, ha valaha is meglátom őket, csak továbbmegyek” – vallotta be. „De kérnem kell valamit. Nem miattuk. Magamért.”

Két nappal később egyedül tért vissza a kórházba.

– Hol van Veronika?

Marianna meglepődött.

Azt feltételeztem, hogy először Ricardót fogja keresni.

De elkísérte a fiát a szobába.

Veronica már tudta, hogy Mateo be fog jönni.

Fél órán át próbáltam előkészíteni egy magyarázatot.

Amikor kinyílt az ajtó, minden szó eltűnt.

Az utolsó Mateo, akire emlékezett, egy kemoterápia után megkopaszodott kisfiú volt, aki „Vero néninek” hívta.

Most egy felnőtt állt előtte.

– Szia – suttogta.

Mateo nem reagált a köszönésre.

– Emlékszel rám?

-Igen.

– Tudtad, hogy apát várom?

-Igen.

– Láttad, hogy abbahagyta a látogatásomat?

Veronika nehezen lélegzett.

-Igen.

Mateo kicsit közelebb lépett.

– Akkor mondd el, miért.

– Azt hittem, hogy…

– Nem akarom tudni, hogy miben „hittél”. Azt akarom tudni, hogy mit akartál.

Veronika egy pillanatra lehunyta a szemét.

Tizenöt év óta először nem volt hová bújnia.

– Féltem.

-Miről?

– Hogy Ricardo valahányszor veled volt, vissza akart térni a régi életéhez.

Mateo hallgatott.

Veronika folytatta:

„Először azt mondta, hogy fáj neki, hogy lát téged. Tudtam, hogy ez nem a teljes igazság. De jobban tetszett, ha elhittem neki. Aztán túl sok idő telt el, és egyre nehezebb lett beismerni, amit tettünk.”

– Ezért mondtad neki, hogy ne menjen el?

– Néha, igen.

– És azon az éjszakán? Amikor súlyosan beteg voltam.

Veronika nyelt egyet.

–Anyád hívott. Ricardo azt mondta, hogy eljön. Aztán azt mondta, hogy nem bírja újra a kórházat.

-És te?

Könnyek jelentek meg Veronika szemében.

– Elfordítottam a telefonját, hogy ne lássa a hívásokat.

Mateo teljesen mozdulatlan maradt.

Tizenöt évnyi homályos magyarázkodás egyetlen egyszerű képpé olvadt össze: egy fejjel lefelé fordított telefon, miközben egy gyerek az apját kérdezi.

– Féltél, hogy elveszíted – mondta végül Mateo –, ezért úgy döntöttél, jobb, ha én veszítem el.

Veronika képtelen volt válaszolni.

-Bocsáss meg.

– Nem a megbocsátásodért jöttem.

Máté elment.

Lement a földszintre, és percekig állt a parkolóban a szitáló esőben.

Mariana egy ablakból látta meg, de nem követte.

Megígérte, hogy többé nem hoz döntéseket a fia helyett.

Több mint egy óra múlva Mateo visszatért.

—Hol van?

Ricardo már ébren volt, amikor meghallotta az ajtó nyílását.

Elfordította a fejét.

És az első dolog, amire gondolt, nem az volt, hogy mennyire hasonlít rá az a fiatalember.

A magasságára gondolt.

A fiú, akire emlékezett, alig ért a derekáig.

Mateo most magasabb volt nála.

Azok a centiméterek tizenöt láthatóvá vált évet jelképeztek.

Évek, melyek soha nem térnek vissza.

– Szia – mondta Ricardo.

Máté az ajtóban maradt.

– Elhagytad anyát. Ezt már régen megértettem. A párok különválnak. Előfordul.

Ricardo lassan bólintott.

– De hová tűntél tőlem?

Ricardo kinyitotta a száját.

Évekig készítettem elő a válaszokat erre a kérdésre.

„Azt hittem, a látogatásaim fájdalmat okoztak neked.”

„Azt hittem, jobban jársz nélkülem.”

„Utána már túl késő volt.”

Mindannyian nevetségesnek tűntek ahhoz képest, amilyen ember volt az a fiú.

„Először azt hittem, hogy amikor meglátogatlak, jobban fogsz szenvedni” – kezdte.

Máté várt.

Ricardo megállt.

-Nem.

Mély levegőt vett, és a bordáiban érzett fájdalom arra késztette, hogy lehunyja a szemét.

– Ez nem az igazság.

Most először döntött úgy, hogy szépítés nélkül mondja el.

– Könnyebb volt nekem, hogy nem mentem el.

Mateo arckifejezése nem változott.

–Valahányszor kórházba mentem, haszontalannak éreztem magam. Amikor Veronicával eljöttem, a látványod eszembe juttatta mindazt, amit elpusztítottam. És minél több idő telt el, annál jobban szégyelltem visszatérni. Egy évből kettő lett. Kettőből öt. Aztán arra gondoltam, hogy talán már nincs is rám szükséged.

– Én is féltem – felelte Mateo.

Ricardo felnézett.

– Kivéve, hogy hatéves voltam.

Ricardo nem tudott mit válaszolni.

Tizenöt éven át bűntudat gyötörte embernek tartotta magát.

Először értette meg, hogy a bűntudat luxus is volt: míg ő attól szenvedett, hogy nem tudta, hogyan térjen vissza, fiának meg kellett tanulnia anélkül felnőni, hogy számított volna a visszatérésére.

„Írhatok neked valamikor?” – kérdezte végül.

-Nem tudom.

Mateo anélkül távozott, hogy megölelte volna.

Nem volt megbékélés.

Semmilyen képzeletbeli zene nem tudna eltörölni tizenöt évet.

Nem volt olyan „apa”, amit könnyek között ejtettek ki.

És talán ez volt a legigazságosabb következmény.

Ricardo évek óta kívánta, hogy bárcsak lefolytathatna egy beszélgetést, ami megnyugtathatná.