Az ügyész megkérte a vendégeket, hogy maradjanak a helyükön, amíg a tisztek befejezik a munkájukat. Inés odalépett Álvaróhoz, lassan levette a gyűrűt, amit vacsora előtt adott neki, és a bársonydoboz mellé helyezte.

– Nem azért megyek el, mert gyerekeid vannak – mondta. – Azért megyek el, mert amikor egy nő azt mondta neked, hogy terhes, úgy döntöttél, könnyebb hazugnak nevezni, mint ellenőrizni.

Álvaro nem próbálta megállítani.

Valeria nézte, ahogy a büszkesége minden kiabálás nélkül összeomlik.

Beatriz viszont folyamatosan kereste a kiutat.

Azt állította, hogy Valeria csapdába akarta csalni a fiát, hogy a Valcárcel család generációk óta szolgálja az országot, és hogy egy többes terhesség veszélyeztette volna egy ígéretes rendőr karrierjét. Az ügyész hagyta beszélni, amíg ki nem merült.

Aztán kinyitott egy másik mappát.

Nyomtatott e-mailek, hívásnaplók és egy adminisztratív végzés másolata volt benne, amelyet Valeria hat hónapos terhes korában küldtek a kórháznak. A végzésben a házasságával kapcsolatos bizonyos biztosítások ideiglenes felfüggesztését kérték, amíg a válás véglegesítése folyamatban van. Az aláírás nem Álvaróé volt.

Beatriztől jött, egy már lejárt családi engedéllyel.

Ez a döntés arra kényszerítette Valeriát, hogy hetekig küzdjön az irodákkal, miközben korai fájásoktól szenvedett. Édesanyja, Carmen, egy jaéni varrónő, eladta az autóját, hogy kifizesse az utazást, a gyógyszereket és a kórház közelében lévő szállást. A Valcárcel családból senki sem jelent meg.

„Miért nem mondtad el nekem utána?” – kérdezte Álvaro elcsukló hangon Valeriától.

Olyan nyugalommal nézett rá, amit hét évbe telt megtanulnia.

„Mert megmondtam neked, amikor még volt választásod. Manipulatívnak neveztél. 11 üzenetet küldtem neked. Kétszer voltam az irodádban. Levelet is kézbesítettem neked. Aztán aláírtad a válási papírokat és elmentél. Amikor megszülettek, én négy gyereket neveltem fel. Nem fogok egy felnőtt férfi után szaladni, hogy meggyőzzem, legyen apa.”

Álvaro lesütötte a szemét.

Ez fájt a legjobban: az anyja hazudott, igen, de az első döntés az övé volt.

Úgy döntött, hogy nem kérdezi meg.

Leo Valeria közeléből továbbra is figyelte őt. Hugo, aki visszafogottabban nézett körül, fél lépéssel a bátyja mögött bújt el. Alba kíváncsian nézegette az ezredes kitüntetéseit. Noa nem engedte el anyja kezét.

Álvaro lassan leguggolt, távolságot tartva.

– Nem fogom kérni, hogy apának szólíts – mondta. – Nem érdemeltem ki.

Leo összevonta a szemöldökét.

– Szóval, hogy is hívjunk téged?

A kérdés kínos morgást váltott ki a családtagok közül.

Álvaro nagyot nyelt.

– Álvaro jól van.

Hugo most szólalt meg először.

– Tudtad a nevünket?

Álvaro egy pillanatra lehunyta a szemét.

-Nem.

– Hát, anya már azelőtt tudta a miénket, hogy egyáltalán megláttuk volna egymást – mondta Alba.

Valeria a lány vállára tette a kezét. Nem akarta, hogy a gyerekeiből bírákat faragjanak. Azt sem akarta megakadályozni, hogy kifejezzék az érzéseiket.

Az ügyész odament, és elmagyarázta, hogy Beatrizt kihallgatásra fogják okirat-hamisítás, igazságszolgáltatás akadályozása és más, még kivizsgálásra váró szabálytalanságok miatt. A nőgyógyász együttműködött a nyomozásban, és régi üzeneteket adott át, amelyekből kiderült, hogyan koholták meg az állítólagos nem létező terhesség történetét.

Álvaro megkérdezte, hogy letartóztatásban van-e.

– Egyelőre nem – válaszolta az ügyész. – De közigazgatási vizsgálatot indítanak a válóperben tett nyilatkozataival és családi kötelezettségeinek elmulasztásával kapcsolatban. Továbbá a feletteseit is tájékoztatták.

Azon az éjszakán először látszott megérteni az ezredes, hogy az egyenruha nem pajzs.

Beatriz megpróbált odamenni hozzá, mielőtt elment.

– Fiam, mindent megtettem érted.

Álvaro hátralépett.

– Nem. Azért a verziómért tetted, ami illett hozzád.

A nő úgy nézett a gyerekekre, mintha még mindig fenyegetést jelentenének a család hírnevére.

Valeria dráma nélkül lépett közbe.

– Soha többé ne beszélj róluk úgy, mintha hiba lett volna.

Beatriz nem válaszolt. A tisztek kikísérték az ajtóig, és lépteik zaja elveszett a hegyek felől fújó szélben.

Amikor a ház elcsendesedett, a vendégek távozni kezdtek. Néhányan kerülték, hogy Valeriára nézzenek. Mások odaléptek hozzá, hogy üdvözöljék egy megkésett udvariassággal, amire már nem volt szüksége. Álvaro egyik régi kollégája mormolta, hogy senki sem tudott semmiről.

Valéria egy rövid mondattal válaszolt:

– A nemtudás is lehet választás, ha senki sem akar kérdezni.

Este 9:15-kor a hatalmas szenteste asztal még mindig terítve volt. Sonka, tenger gyümölcsei, bárány, nugát és 30 pohár bor volt előkészítve. A birtokon azonban már csak 7 ember maradt.

Valéria a távozáson gondolkodott.

Aztán Noa gyengéden meghúzta az ingujját.

– Anya, éhesek vagyunk.

Ez a gyerekes kifejezés lefegyverezte az összes ünnepélyességet.

Carmen, Valeria édesanyja, spanyol omlettet és krokettet készített a sevillai visszatérésükre, de a hóvihar egyre súlyosbodott, és a helikopter még nem tudott felszállni. A személyzet, akiket órák óta egymásnak ellentmondó utasítások hálójába keveredtek, megkérdezték, felszolgálhatnák-e a vacsorát.

Valeria a gyerekeire nézett.

– Eszünk, és amint biztonságos lesz, elmegyünk.

Álvaro még mindig a kandalló mellett volt.

Nem kérdezte meg, hogy leülhet-e velük.

Addig állt ott, amíg Leo rá nem nézett.

– Van egy üres szék.

Valeria a fia felé fordította a fejét.

Leo vállat vont.

– Ez csak egy szék, anya.

Ez nem megbocsátás volt. Udvariasság.

Álvaro az asztal másik végén ült.