– Ma egy ötéves kislány érkezett erre az esküvőre, abban a hitben, hogy oda tartozik. És valakinek sikerült kételkednie benne.

Daniel lassan Lucia felé fordította a fejét.

Ricardo folytatta:

–Egy lánynak, aki túl korán elvesztette az anyját, nem szabad azt is megtanulnia, hogy amikor az apja újra beleszeret, elveszíti a helyét.

Klára elsápadt.

Dániel összevonta a szemöldökét.

Ekkor Ricardo kimondta azt a mondatot, amitől az egész terem megnémult:

– Ma délután hallottam, ahogy egy felnőtt azt mondja Luciának, hogy már nem ő a legfontosabb nő az apja életében… és hogy ki kellene hagyni a fontos fényképekről, mert valaki a „valódi családjával” akart egy képet.

Daniel letette a poharat az asztalra.

Nagyon lassan.

Clarára nézett.

– Ezt mondtad a lányomnak?

Klára kinyitotta a száját.

De Lucía volt az, aki az asztalától válaszolt:

– Igen, apa.

A beálló csend hangosabb volt, mint bármilyen sikoly. Senki sem mozdult. Még a pincérek is mozdulatlanul álltak az ajtóknál, nem tudván, hová nézzenek.

Dániel felkelt.

És egyenesen a lánya felé indult.

3. RÉSZ

Daniel leguggolt Lucia elé anélkül, hogy a vendégekre nézett volna.

– Nézz rám, hercegnőm!

A lány felnézett.

– Nincs olyan esküvő, nincs olyan feleség, és nincs olyan személy ezen a világon, aki megakadályozhatna abban, hogy a lányom legyél.

Lucia összeszorította az ajkait.

– Még most sem, hogy Clara a feleséged?

– Most nem. Soha többé nem.

– Megígéred?

-Megígérem neked.

Daniel megfogta a kezét, és elcsukló hangon hozzátette:

– Senkivel sem versenyezhetsz. Nem kell kiérdemelned a helyed nálam. Az a hely már a tiéd.

Ricardo mellkasa sajgott a megkönnyebbüléstől. Ez volt az egyetlen dolog, amit az unokája hallani akart.

Daniel megcsókolta Lucia homlokát, majd Clarára nézett.

–Beszélnünk kell.

Egy oldalsó ajtón távoztak.

Ricardo nem követte őket. Az a beszélgetés a házasságához tartozott.

A lakoma kínos, feszült hangulatban telt. Néhány vendég úgy tett, mintha érdeklődne az étel iránt; mások Lucíát bámulták. Ricardo odalépett a lányhoz, de az már egy másik kislánynak mutatta, hogyan szólnak a cipői a márványpadlón.

Húsz perccel később Daniel egyedül tért vissza, és megkérte Ricardót, hogy jöjjön ki vele a teraszra.

Hűvös volt az éjszaka. A távolban a farm fényei visszaverődtek a vízben.

„Miért nem mondtad el a szertartás előtt?” – kérdezte Daniel.

– Mert Luciára gondoltam.

– Leállíthattam volna az esküvőt.

-Pontosan.

Dániel sértődötten és zavartan nézett rá.

– És hiba lett volna?

Ricardo várt néhány másodpercet.

– Nem tudom. De azt akartam, hogy a lányod meghallgatása után dönts, ne pedig azért, mert egy dühös nagyapa erre kényszerít.

Daniel a korlátra könyökölt.

– Klára azt mondja, félt.

-Miről?

– Elena által.

Ricardo mozdulatlan maradt.

Daniel végigsimított az arcán.

– Azt mondja, hónapok óta úgy érzi, hogy versenyez valakivel, aki már nincs itt. Nálam Elena fotói vannak. Lucía kérdezősködik felőle. Te is beszélsz róla. A szüleim is. Clara azt mondja, hogy néha úgy érzi, mintha egy olyan családba lépett volna, amely még mindig szeret egy nőt, akit soha nem tud pótolni.

Ricardo rámeredt.

– Elena Lucia anyja.

-Tudom.

–Tehát Clarának meg kell tanulnia együtt élni az emlékével, nem pedig kitörölni azt.

Dániel lehajtotta a fejét.

– Pontosan ezt mondtam neki én is.

Egy darabig csendben maradtak.

– Szerinted otthagyjam őt? – kérdezte Daniel.

Ricardo nem akart helyette dönteni.

– Szerintem meg kellene nézned, mit csinál a mai nap után. Bárki mondhat egyszer valami felháborítót. A lényeg az, hogy vállalja-e a felelősséget a tetteiért, vagy élete hátralévő részét azzal tölti, hogy igazolja azokat.

Majdnem egy órával később Clara megjelent a teraszon, még mindig menyasszonyi ruhájában. Már nem úgy nézett ki, mint az a magabiztos nő, aki tapsvihar közepette lépett be a terembe. Leült Ricardóval szemben.

– Kegyetlenséget mondtam Luciának.

Ricardo nem válaszolt.

– És nem fogom az esküvői idegességre fogni.

Ettől felnézett.

-JÓ.

Klára mély lélegzetet vett.

– Hónapok óta úgy érzem, soha nem leszek elég. Daniel szeretettel beszél Elenáról. Lucía mindent tudni akar az anyjáról. Otthon vannak róla fényképek. Még azt is gondoltam, hogy amíg Elena jelen van, én mindig hiányozni fogok.

– Ez nem egy ötéves kislány hibája.

-Tudom.

– És nem kell versenyezned egy olyan nővel, aki már nincs itt.

Klára szeme megtelt könnyel.

– Most már értem.

Ricardo gyengéden megrázta a fejét.

– Ma kezded megérteni.

A kifejezés fájt neki, de Clara nem védekezett.

– Hogyan javítsam ezt ki?

Ricardo befelé mutatott. Lucía mezítláb táncolt az asztalok közelében, kezében a cipőjét tartva.

– Kezdd vele.

-Jelenleg?

-Holnap.

– Miért pont holnap?

– Mert ma este zene, kamerák, alkohol, figyelő emberek és tomboló érzelmek lesznek. Holnap csak ketten lesztek. Ülj le az ő szintjére. Nézz a szemébe. Mondd el neki pontosan, mit rontottál el. Nincsenek kifogások.

Klára nyelt egyet.

– És mi van, ha nem bocsát meg nekem?

Ricardo majdnem elmosolyodott.

–Ötéves. Valószínűleg előbb fog megbocsátani neked, mint te magadnak.

Klára Luciát figyelte.

– Nem akarom Elenát lecserélni.

– Akkor ne tedd.

– Mi legyen Luciának?

– Valaki, akiben megbízhatok.