De amikor a cége megkérdezte, hogy megfelelően kezeli-e a könyvelésünket, soha nem beszéltem róla rosszat.

Megvédtem őt.

Esteban tovább nézegette a dokumentumokat.

– Szóval… hazudtál nekem?

-Igen.

Mély lélegzetet vett.

Egy pillanatra azt hittem, meg fogja érteni.

Hibáztam.

Összegyűrt egy papírlapot, és felkiáltott:

–Megaláztál! Hülyének akartál beállítani!

– Ehhez nem kellett a segítségem.

Megváltozott az arckifejezése.

Anyámhoz fordult.

– Minden ezzel az idős asszonynyal kezdődött.

Mielőtt megállíthatta volna, belerúgott Doña Rosa bőröndjébe.

A cipzár kinyílt.

A ruhái a földre hullottak.

Előkerült egy kis antik rádió is, ami apámé volt.

Nekicsapódott a márványnak és eltört.

Anyám felsikoltott.

Letérdelt, hogy felvegye.

– Ez volt az egyetlen dolog, ami apádtól megmaradt…

Esteban még csak bocsánatot sem kért.

—Régi szemét.

Ránéztem, és furcsa módon már nem éreztem dühöt.

Éreztem a tisztánlátást.

A tető sarkában volt az egyik kamera a biztonsági rendszerből, amelyet Mateo csecsemőkorában szereltek fel.

Mindent felvett.

Részegen érkezett.

A sértések.

A kiömlött húsleves.

A fenyegetés, hogy egy hatvanöt éves nőt kilakoltatnak a kora reggeli órákban.

És apám emlékének elpusztítása.

Elővettem a telefonomat, és megerősítettem, hogy a felvétel automatikusan mentésre került a felhőbe.

– Anya, csak a legszükségesebbeket készítsd elő.

Hová megyünk?

– Egy szállodába.

Esteban nevetett.

– Persze. A nagy, titkos fizetéseddel.

Bementem Mateo szobájába, betakaróztam, és előkészítettem egy hátizsákot.

Amikor visszatértem, Esteban a tévé előtt ült, meg volt győződve róla, hogy könyörögni fogok neki.

Megálltam az ajtóban.

– Maradhatsz ma este. Holnap beszélsz az ügyvédemmel.

– Ez az én otthonom is!

– Akkor használd az utolsó néhány órát arra, hogy elgondolkodj azon, hogyan bántál azokkal az emberekkel, akik otthonná tették ezt a helyet.

Anyámmal, Mateóval és én kimentünk.

Egy céges autó várt ránk a parkolóban, sofőrrel.

Doña Rosa meglepetten nyitotta ki a szemét, amikor a férfi üdvözölt.

– Jó estét kívánok, Salgado asszony!

Útközben elmondtam neki az igazat.

Anyám sírt.

Nem a pénzért.

Sírt, mert öt éven át minden fillért megspórolt a szupermarketben, abban a hitben, hogy a lánya alig tudja eltartani magát.

„Eltűrtem a megvetését, mert azt hittem, hogy függsz tőle” – mondta nekem.

Ez a mondat tönkretett.

Másnap reggel, miközben egy lakosztályban reggeliztünk, üzenetet kaptam az épület biztonsági személyzetétől.

Esteban épp akkor érkezett meg az anyjával és a húgával.

És a három ember, akik ünnepelték Doña Rosa kizárását, hamarosan rájött, ki fizeti valójában azt a luxust, amelyet élvezni jöttek.

3. RÉSZ

Reggel hét húszkor Esteban leparkolta a teherautót az épület liftje előtt.

Az anyja, Teresa, piros kabátban, hatalmas szemüvegben és két bőrönddel érkezett, amelyek úgy tűnt, készen állnak egy több hónapos költözésre.

Valeria, a húga, egy másik bőröndöt, három táskát cipelt, és a telefonját a magasba tartva videókat rögzített.

„Végre a fővárosban!” – posztolta a közösségi oldalán. „A bátyám úgy fog kényeztetni minket, mint a királynőket.”

Az út során Esteban semmit sem mondott nekik az előző éjszakáról.

Csak annyit mondott, hogy Mariana hisztizett, és elment „egy barátjához”.

Terézia el volt ragadtatva.

– Jól tetted, hogy határokat szabtál. Egy feleségnek tudnia kell, hogy ki irányít.

– És jó, hogy kihoztad az anyját – tette hozzá Valeria. – Nem akartam egy olyan szobában aludni, ami tele van öregasszonyok holmijával.

Beléptek a lakásba.

Még mindig voltak a húsleves maradványai, amiket Esteban nem takarított el.

Anyám ruhái eltűntek, de a rádió darabjai még mindig a fal mellett voltak.

Terézia fintorgott.

– Micsoda káosz.

– A takarítónő később itt lesz – hazudta Esteban.

– És Marianna?

– Visszajön.

De Marianna nem tért vissza.

Nyolc óra ötkor megszólalt a csengő.

Esteban abban a reményben nyitott ajtót, hogy megtalál.

Egy öltönyös férfi volt, akit egy épületfelügyelő kísért.

– Esteban Robles úr?

-Igen.

– Ricardo Guzmán ügyvéd vagyok. Mariana Salgado ügyvédjét képviselem jogilag.

Átadott neki egy borítékot.

Esteban nyitotta ki.

Az értesítésben az állt, hogy a lakás az én kizárólagos tulajdonom, saját pénzből szereztem, és ettől a pillanattól kezdve a különválásunkkal kapcsolatos minden kommunikációt ügyvédeken keresztül kell intéznem.

Nem dobták ki az utcára abban a pillanatban. Az ügyvédem tökéletesen tudta, hogy a válást jogi úton kell intézni, különösen mivel egy kiskorú gyermekről van szó.

De egyértelmű volt, hogy Esteban nem rendelkezhet úgy a lakással, mintha a sajátja lenne, még kevésbé ígérhet állandó lakhelyet harmadik feleknek.

Teresa kikapta a kezéből a dokumentumot.

– Kizárólagos tulajdonban van Mariana?

– Ez egy csapda.

– De nem azt mondtad, hogy te fizeted ezt a házat?

Valeria leállította a felvételt.

– Szóval, kié a teherautó?

Esteban nem válaszolt.

Az ügyvéd megtette.

– Salgado asszony tulajdonában lévő cég nevére van bejegyezve. A járművet ma délután hat óra előtt kell leszállítani.

Teresa arca megváltozott.

– Esteban…

Az ügyvéd így folytatta:

– Arra is kérjük Önöket, Teresa asszony és Valeria kisasszony, hogy ne telepedjenek le ezen a címen.

„Kidobsz minket?” – kiáltotta Teresa.

– Tájékoztatom, hogy a tulajdonos nem engedélyezte a költözését.

Miután elmentek, kitört a vita.

„Eddig idehoztál minket, azt mondván, hogy ez a ház a tiéd!” – panaszkodott Valeria.

-Csendben maradj!