Nevetségesnek tartottam.
Nem gondoltam, hogy veszélyes.
Ez volt az első hibám.
A bajok három héttel a buldózer előtt kezdődtek, amikor Ben Harrow seriffhelyettes felhívott és szívességet kért. Bennel már középiskola óta ismertük egymást, amikor még több haja volt, és én kevesebbet bántam meg a tetteimet. Most a megyei seriffhivatalnál dolgozott, részben lovas járőrözéssel foglalkoztak vásárokon, felvonulásokon, kutatóakciókban és tömegoszlatásban. A hivatal négy lovat tartott egy létesítményben a megye északi részén, de egy vihar megrongálta a tetőt, és sürgősségi javításokat tett szükségessé.
– Talán egy hónapra van szükségünk egy biztonságos helyre – mondta Ben. – Hat hétre, ha a vállalkozó úgy hazudik, ahogy szokott.
„Hány ló?”
„Négy. Marley, Scout, Juniper és Bishop. Mindannyian kiképzettek. Mindannyian biztosítottak. A minisztérium tulajdonában vannak. Biztosítjuk a takarmányt, az állatorvosi feljegyzéseket, a patkolókovács beosztását, mindent.”
Kinéztem a konyhaablakon az istálló felé. Az istállók üresek voltak abban az időben, leszámítva a felszerelést és egy Miss Pearl nevű farmmacskát, aki magát tartotta a birtok összes építményének tulajdonképpeni tulajdonosának.
– Hozd ide őket – mondtam.
„Biztos?”
„Ben, az istállót lovaknak építették.”
„Igen, de ezek a seriff lovai.”
„Szükségük van alkotmányos alkalmazkodásra?”
„Szénára, vízre, járókeretre van szükségük, és valakire, aki nem hagyja, hogy az idióták muffinokkal etessék őket.”
„Meg tudom oldani.”
– Nevetett. – Viccelsz, de ez egyszer megtörtént.
A lovak másnap érkeztek meg egy megyei utánfutóval. Marley lépett le először, hatalmas és nyugodt volt, a szeme túl intelligens ahhoz, hogy teljesen udvarias legyen. Scout szürke volt, és mindenkire gyanakodott, kivéve Bent. Juniper, egy pej kanca, azonnal úgy döntött, hogy az itatóvályú nem éri el a színvonalát. Bishop, aki fekete volt, egy fehér zoknival, az árnyékban állt, és úgy figyelte a világot, mint egy visszavonult bíró.
Minden kötőfékhez egy kis fémcímke tartozott, amelyen a megyei seriffhivatal logója szerepelt. Minden ló mikrochippel volt ellátva és regisztrálva. Ben átnyújtott nekem egy vastag mappát, tele papírokkal: tulajdonosi feljegyzések, egészségügyi igazolások, vészhelyzeti elérhetőségek, biztosítási dokumentáció, ideiglenes panziós szerződés, állatorvosi engedély és megyei levélpapír, amely kimondta, hogy a lovakat az istállómban helyezték el a megyei felügyelet alatt, amíg a fő létesítményt helyre nem állítják.
– Tartsd ezt valahol kéznél – mondta.
„Bajt tervezel?”
A Glen Oaks kerítés felé nézett, és halványan elmosolyodott. „A kertépítéssel gondok vannak a közeledben.”
A lovak megérkezése utáni első reggelen Karen megjelent.
A takarmánytárolóban voltam, és a gabonát mértem, amikor Roscoe kétszer is felugatott. Ez nem a figyelmeztető ugatása volt, hanem inkább egy bejelentés, hogy valaki irritáló közeledik. Kiléptem, és láttam, hogy Karen a határkerítés Glen Oaks felőli oldalán áll egy mérőszalaggal, egy telefonnal a kezében, hogy felvegye a hangot, és az arca aggodalommal teli arcot vág.
– Ward úr! – kiáltotta. – Meg tudná magyarázni, miért láthatók haszonállatok a lakóparkkal szemben lévő telkekről?
Takarmányt öntöttem Marley vödrébe, és hagytam, hogy a hang először válaszoljon neki.
„Jó reggelt, Karen.”
„Kérlek, ne használd ezt a hangnemet. Dokumentálok.”
„Látom én.”
„Van engedélyük lakóingatlan melletti lovas létesítmény üzemeltetésére?”
„Ez nem lovas létesítmény. Ez egy magánistálló.”
„Több ló is van.”
„Éles szem.”
– Mosolya megfeszült. – Rendelkezik trágyakezelési engedéllyel?
“Igen.”
„Vannak szagsemlegesítő terveik?”
“Szél.”
“Elnézést?”
„Amikor a levegő mozog, a szagok is mozognak. Vidéki környék. Néha állatok szagát árasztja. Néha a Glen Oaks által a bejárati ágyásokra permetezett műtrágya szagát. Mindannyian kitartunk.”
A telefonja kissé megdőlt.
„Úgy tűnik, nem vagy hajlandó együttműködni.”
„Elfoglaltnak tűnök.”
„Az istállótetőd ütközik a környékünk által elfogadott színpalettával.”
Felnevettem, mielőtt visszafoghattam volna magam.
Abban a pillanatban megváltozott az arckifejezése.
A humor megbocsáthatatlan azoknak, akik intézményeknek hiszik magukat.
„Ez nem vicc” – mondta. „A szerkezeted vizuális diszharmóniát teremt a közösségünk határain.”
„Az építményem a saját telkemen van.”
„Ez a lakóinkat is érinti.”
„A napfelkelte is. Azt sem én irányítom.”
Úgy pattintotta össze a mérőszalagot, mint egy fegyvert. „A táblától fog hallani.”
„Alig várom, hogy ne a hatalma alá kerüljek.”
Délre az első szabálysértési értesítés beszorult a kapum kilincse alá.
Engedély nélküli állattartásra, nem szabványos tetőszínre, túlzott patazajra és a trágya okozta ingatlanérték-csökkenésre hivatkozott. Kétszer is elolvastam, majd felragasztottam a hűtőszekrényre, mert ez volt a legviccesebb dolog, amit egész héten láttam. Péntekre még ötöt láttam. Karen biztosan felfedezett színes papírt, mert sárga, rózsaszín, kék és egy agresszív narancssárga színben is voltak, amelyen az állt, hogy VÉGSŐ ÉRTESÍTÉS, annak ellenére, hogy nem volt érvényes első értesítés.
Mindet egy KAREN SZÉPIRODALA feliratú mappába tettem.
Aztán jött a városi törvénykönyv betartása.
A rendőr egy Lewis Hill nevű férfi volt, bár mindenki Lou-nak hívta. Egy fehér terepjáróval állt meg, amelynek ajtaján a VÁROSI SZABÁLYZAT VÉGREHAJTÁSA felirat díszelgett, és olyan arckifejezéssel, mintha már elege lett volna a panaszból, mielőtt meghallgatta volna az én verziómat.
– Ward úr? – kérdezte.
„Az én vagyok.”
„Névtelen bejelentést kaptunk illegális állatbetelepítésről.”
– Névtelen – ismételtem meg.
Felsóhajtott. „Igen.”
„Hadd találjam ki. Szag. Zaj. Ingatlanérték. Talán a tető színe?”
Lou felnézett az írótáblájáról. „A tető színe?”
“Mindegy.”
