Amikor meglátott, hogy Chloe szobája előtt térdelek a félhomályban, elkomorodott az arca. Csak egy mikrokifejezés volt – hirtelen összeszorult a tekintete, mereven megfeszült az álla –, de láttam. A következő pillanat töredékében egy ragyogó, begyakorolt mosoly terült szét az arcán.
– Ethan! Drágám, korán jöttél vissza – gügyögte selymes hangon, miközben odalépett, és egy pusziért az arcát nyújtotta. – Miért nem írtál? Én abból az olasz helyről rendeltem volna, amit annyira szeretsz.
Nem mozdultam felé. Lassan felálltam, szándékosan úgy helyezkedve, hogy nagyobb termetemmel teljesen eltakarjam Chloe-t, aki azonnal visszahúzódott szobája sötétjébe.
„Mi történt Chloe hátával, Claire?” – kérdeztem. Nem kiabáltam. Nem emeltem fel a hangom. Halkan, halálos pontossággal beszéltem, amitől Claire hirtelen megállt a helyében.
Claire mosolya nem halványult el, hanem megkeményedett. Keresztbe fonta a karját, és enyhén bosszús pózt vett fel.
– Ó, istenem, elmondta neked? – sóhajtott Claire, és a mennyezet felé forgatta a tekintetét. – Micsoda drámakirálynő, Ethan. Komolyan, túl sokat kényezteted. Tegnap megbotlott a saját ügyetlen lábában, és nekiment az ajtófélfának. Mondtam neki, hogy tegyen rá jeget, de azóta megállás nélkül nyafog.
– Nem botlott meg, Claire – mondtam, miközben a tekintetem az övébe szegeződött, mintha csak egy szikrányi emberiséget kerestem volna. – Egy mély szöveti zúzódás van rajta, pontosan egy sárgaréz kilincs alakú. És körülötte mindenhol halványuló zúzódások vannak.
Claire makulátlan arca kissé elsápadt, de a szeme ragadozó réssé szűkült. „Hazugnak nevezel?”
„Azt kérdezem, miért fél a lányom beszélni velem, miután azzal fenyegetted, hogy a dolgok „rosszabbul fognak” válni, ha mégis megteszi.”
– Nem fenyegettem meg! – Claire hangja hirtelen éles, védekező oktávba csapott át. – Egy vad gyereket próbálok megfegyelmezni, miközben te nagymenőt játszol! Van fogalmad arról, milyen kimerítő egyedül nevelni? Tönkretette a perzsa szőnyeget az ebédlőben! Baleset volt!
„Egy nyolcévest egy fémtárgyhoz csapni nem fegyelmezés” – jelentettem ki, és előreléptem. „Ez bántalmazás.”
„Ne merészeld ezt a szót használni a házamban!” – sikította, miközben a maszkja teljesen szétrepedt.
Mögöttem Chloe elfojtott zokogást hallatott.
Ez a hang meghatározta a következő lépésemet. Előhúztam a telefonomat a zsebemből.
– Mit csinálsz? – kérdezte Claire, előrelépve. Egy őszinte pánikhullám végre áttörte a dühét.
„Beviszem a lányomat a sürgősségire. Az autóból pedig felhívom a gyermekvédelmi szolgálatot és a rendőrséget.”
Claire nem sírt. Nem könyörgött. Ehelyett egy rémisztően nyugodt, számító tekintet suhant át az arcán. Egy szempillantás alatt felnyúlt, megragadta drága selyemblúza gallérját, és egy erőteljes rántással letépte, kigombolva a gombjait. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, manikűrözött körmeit vadul végighúzta az alkarján, három mély, vérző karcolást hagyva maga után.
– Ethan – suttogta méreggel teli hangon, és felemelte vérző karját. – Ha felhívod, most azonnal hívom a 911-et. Elmondom nekik, hogy részegen jöttél haza. Elmondom nekik, hogy megverted Chloét, és amikor megpróbáltalak megállítani, megtámadtál. Szerinted kinek fognak hinni? A távol lévő, munkamániás apának? Vagy a megvert, vérző anyának?
Rémülten bámultam rá a szemében tükröződő szörnyiséges intelligenciától. Tökéletes, ördögi matt volt.
Vagy legalábbis azt gondolta.
Lenéztem a kezemben tartott telefonra. Amit Claire nem tudott – amit nem tudhatott –, az az volt, hogy amikor először hallottam Chloe rémült suttogását belépve, a hüvelykujjammal ösztönösen megnyitottam a bébiszitter-kamera alkalmazást, amely szinkronizálva volt a könyvespolcon lévő rejtett kamerával, amit hónapokkal ezelőtt szereltem fel, hogy szemmel tartsam az új kiskutyánkat. Nem csak megnyitottam, hanem megnyomtam a Felvétel gombot.
– Hívd fel őket! – riasztottam halkan, miközben a hüvelykujjamat a képernyő fölé görgettem.
Claire tekintete követte a mozgásomat. Látta a képernyőn világító piros pontot. Rájött, hogy végzetes hibát követett el, torokhangon felsikoltott, és átvetette magát a közöttünk lévő téren, kezével a telefon után nyúlva.
2. fejezet: A hazugok színháza
Táncos kecsességgel kerültem el a kitörését, és sarkamra fordultam. Claire a gipszkartonnak zuhant, a becsapódástól elakadt a tüdeje. Nem vártam meg, hogy magához térjen.
Megfordultam, bevonultam Chloe szobájába, és gyengéden a karjaimba vettem a lányomat, mellkasát az enyémhez szorítva, hogy megvédjem sérült hátát. „Kapaszkodj erősen, drágám. Indulunk.”
Mielőtt Claire kibotorkálhatott volna a házból, már ki is léptünk a bejárati ajtón, és beszálltunk a terepjáróba. Bezártam az ajtókat, rántottam a gázt, és kihajtottam a kocsifelhajtóról, a kerekek csikorogtak az aszfalton.
A Mercy General kórház sürgősségi osztálya kaotikus homályban úszott, fénycsövekkel, fertőtlenítő szagokkal és rohanó műtősruhákkal tarkítva. De abban a pillanatban, hogy Chloe-t a triázsasztalhoz vittem, és halkan elmondtam sérülései természetét, a káosz kettévált, mint a Vörös-tenger. Azonnal egy biztonságos, privát szobába vezettek minket a gyermekosztályon.
Dr. Hayes, egy halk szavú, kedves szemű gyermekorvos lépett be egy Brenda nevű nővel a Gyermekvédelmi Szolgálattól.
A kis szoba sarkában álltam, ökölbe szorított kézzel a zsebemben, hogy a körmeim a tenyerembe vájtak. Néma kínnal néztem, ahogy Dr. Hayes gyengéden katalogizálja a gyermekemen elkövetett erőszakot. Nagy felbontású fényképeket készítettek. Sürgősen röntgenfelvételeket készítettek, hogy gerinctöréseket keressenek.
– A röntgenfelvételek tiszták, hála istennek – mormolta Dr. Hayes, miközben behúzott a folyosóra, míg Brenda ott maradt, hogy megvigasztalja Chloét. – De a lágyrészkárosodás kiterjedt. Mr. Miller… a véraláfutások különböző stádiumai arra utalnak, hogy ez legalább hat hónapja tart.
