Egy SMS érkezett. „Az épület előtt állok. Hatodik emelet. Látom a fehér virágcserepet az erkélyen. Felmegyek.”
Lassan kortyoltam a kávéból. Forró, keserű és tökéletes volt.
Egy perccel később kétségbeesett léptek nehéz dübörgése visszhangzott fel a lakásom előtti csigalépcsőn. Hirtelen elhallgattak. Egy gyötrelmes másodpercig elcsendesedett a csend, mielőtt egy ököl dörömbölt a fehér faajtómon.
– Evelyn! – A hangja fojtott, nyers és kétségbeeséstől vérző volt. – Tudom, hogy bent vagy. Nyisd ki az ajtót!
Letettem a kerámiabögrét. Lassan átsétáltam a keményfa padlón, a harisnyámban lévő lábaim hangtalanul kocogtak, és centiméterekre megálltam a minket elválasztó nehéz gerendától.
6. fejezet: Az erdő közöttünk
Félretoltam a kukucskáló rézfedelét.
Julian Croft egy férfi romos portréja volt. Sötét garbót és sötétkék ballonkabátot vett fel, de a felszínes ápolás nem tudta elfedni a pusztítást. Szeme vérben forgó volt, a tizenhárom órás álmatlan rettegéstől megrepedt kapillárisok tarkították. Nehézkesen az ajtófélfának támaszkodott, mellkasa zihált.
Három másodpercig néztem. Aztán egy határozott kattanással lecsúsztattam a rézfedelet .
– Evelyn, kérlek – mondta, és a festett fához nyomta a homlokát. – Csak öt percet adj, hogy négyszemközt beszélhessek. Ha utána azt követeled, hogy elmenjek, akkor elmegyek.
Előrehajoltam, ajkamat az ajtó repedéséhez érintve. A hangom nyugodt volt, mint egy zavartalan tó. – Mr. Croft.
Megrezzent a hangom hallatán. „Figyelek.”
– Három évvel ezelőtt, március 15-én oltár előtt álltam veled – mormoltam klinikai hangon. – Egy ruhát viseltem, amit három hónapig terveztem. Amikor felemelted a fátylat, mámorban voltál. A név, amit véletlenül suttogtál, Natalia volt.
Hallottam, ahogy elakad a lélegzete a torkában, egy éles, reszelős hang volt.
– A nászéjszakánkon elbarikádtad magad a dolgozószobádban – folytattam. – Azt hittem, szerződéseket nézel át. Később kiderült, hogy két órát töltöttél azzal, hogy telefonon vigasztald őt.
– Evelyn, állj meg! – könyörgött elcsukló hangon.
„Az első évfordulónkon lakomát készítettem. Azt írtad, hogy csapdába estél egy igazgatósági ülésen. Mr. Davies később továbbította nekem a fedélzeti kamera felvételeit. Hajnalig Natalia földalatti garázsában parkoltál.”
„Könyörgök, hagyd abba.”
– A harmadik évfordulónkon, negyvennyolc órával ezelőtt – mondtam suttogásra halkulva. – Fésűkagylókat pirítottam. Megkérdeztem, hogy otthon leszel-e. Azt mondtad, megbeszélésed van. Azt mondtam: „Ma van az évfordulónk, Julian.” Még csak meg sem álltál, ugye?
– Hallottam! – kiáltotta, miközben kezei végigcsúsztak az ajtó fáján. – Istenem, Evelyn, hallottam!
Egy halk, őszinte nevetés hagyta el a szám. „Hallottad. És mégis odamentél, hogy megfogd a kezét.”
A lépcsőházat fojtogató csend borította. Hallottam a zihálását az ajtón keresztül.
– Egy szemétláda vagyok – rekedten szólt, hangja tönkrement, szánalmas volt. – Minden egyes nap egy szörnyeteg voltam veled. De lemondok a részvényeimről. Natáliát egy másik kontinensre száműzöm. Csak adj nekem egy esélyt, hogy rendbe tegyem az alapokat.
– Milyen alapítvány, Julian? – A hangom végre élesebbé vált, a penge éle megcsillant a fényben. – Újra tudod írni az időt? Fel tudod öklendezni a vacsorákat, amiket egy csendes penthouse lakásban ettem? Huszonhét bejegyzést töltöttem fel egy privát fiókra, dokumentálva a próbálkozásaimat, hogy szeresselek. Lájkoltál valaha akár csak egyetlenet is? Észre sem vetted, hogy léteznek, amíg félúton nem voltam az Atlanti-óceánon.
Hátráltam egy lépést az ajtótól. – Ez nem megbánás, Mr. Croft. Ez csupán egy olyan ember megbánása, akit rajtakaptak.
– Evelyn! – Hirtelen, erőteljes csattanással csapott a fára az öklével. – Mi az ára? Mit kell tennem, hogy rávegyem, fordítsd a zárat?
Teljesen mozdulatlanul álltam. „Még egy kóbor kutyának is lenne annyi önbecsülése, hogy ne térjen vissza egy ilyen otthonba.”
Hátat fordítottam és az erkély felé indultam. Nem néztem be újra a kukucskálón.
Kint egy mobiltelefon tompa csörgése törte meg a csendet. Hallottam, hogy Julian felveszi. Davies volt az, aki az utolsó csapást mérte rá. Natalia hivatalosan is benyújtotta a bírósági végzéseket. A részvényeit befagyasztották. Az apja haldoklott. A birodalom azonnali visszaadását követelte.
Hallgattam, ahogy nehéz léptei lassan lefelé húzódnak a csigalépcsőn, beleolvadva a párizsi reggel környező zajába.
Kiléptem az erkélyre, a friss szél az arcomba csapta a hajamat. Elővettem a telefonomat a zsebemből, és a névjegyeim között böngésztem.
Julian Croft. Kapcsolat törlése. Megerősítés. A digitális szellem eltűnt az éterben. Bedobtam a készüléket a sarokban álló fehér kerámia virágcserépbe, majd visszafordultam.
Felhúztam a tornacipőmet, felkaptam a bőr pénztárcámat, és lementem a sarkon lévő cukrászdába. A cukrász, egy lisztes kötényű nő, átnyújtott nekem egy papírzacskót, benne egy friss croissant-nal.
Nagyot haraptam, miközben a macskakőre léptem. A vajas kéreg szétrobbant a számban – meleg, édes és végtelenül összetett. Lehunytam a szemem, lassan rágtam, miközben a reggeli nap átsütötte az ősi várost. Mögöttem megszólalt a pékség ajtaján lévő kis rézcsengő. Úgy hangzott, mint egy érkezés. Pontosan úgy hangzott, mint a szabadság.
