„Péntek délben. Az Első Nemzeti Bank Manhattanben.”

„Kiváló. Hagyjuk, hogy egészen a szikla széléig sétáljon. Hagyjuk, hogy megízlelje a megváltást. Aztán pedig ellökjük onnan.”

A következő néhány nap gyötrelmes türelempróbával telt. Harper kétszer is felhívott, hisztérikus üzenetrögzítőt hagyott maga után, könyörgött, hogy vonjam vissza a keresetet, és zokogva mondta, hogy „veszélyes emberek” figyelik a lakását. Noah egy önelégült, arrogáns e-mailt küldött, amelyben kijelentette, hogy a bank tisztázta a tulajdonjogát, és fel kell készülnöm arra, hogy kifizetem a jogi költségeket egy komolytalan perért.

Péntek reggel szürke, zuhogó esővel teli reggel érkezett.

Egy szabott karmazsinvörös öltönyt viseltem – pontosan olyan árnyalatúat, mint a frissen kiontott vér. Mr. Brooks a First National Bank előcsarnokában várt. Nem a recepción jelentkeztünk be. Lifttel mentünk egyenesen a 40. emeleten lévő vezetői hitelezési lakosztályokba.

Az A konferenciaterem üvegfalain keresztül láttam a tablót.

Noah a legjobb Tom Ford öltönyét viselte, enyhén izzadt, de szélesen vigyorgott. Beatrice mellette ült egy visszafogott kismamaruhában, és fogta a kezét. Velük szemben a bank vezető hitelügyintézője és egy okleveles közjegyző ült. A papírmunka – egy több millió dolláros készpénz-refinanszírozás, amelyet csalással tisztázott tulajdoni lappal fedeztek – az asztalon hevert, tintára várva.

Noah felvette a nehéz Montblanc tollat. A dokumentum fölé hajolt.

Kinyitottam az üvegajtót. Hangos, visszhangzó reccsenéssel csapódott az ütközőnek .

– Én a helyedben nem írnám alá ezt, Noah – mondtam, hangom visszhangzott a csendes szobában. – Hacsak nem akarod a mai vádpontjaid listájára felvenni egy szövetségi pénzintézet megkárosítását.

4. fejezet: A Kártyavár összeomlása

Noah felkapta a fejét. Olyan gyorsan kifutott az arcából a vér, hogy úgy nézett ki, mint egy hulla. „Eleanor? Mi a fenét keresel itt? Betolakodó vagy!”

A vezető hitelügyintéző összevonta a szemöldökét, és közöttünk nézett. „Mr. Thatcher, ki ez?”

– Én vagyok az ingatlan tényleges tulajdonosa, amelyet Mr. Thatcher fedezetként próbál felhasználni – mondtam simán, miközben beléptem a szobába. Mr. Brooks mellém állt, és halk, halálos pontossággal nyitotta ki bőr aktatáskáját.

– Hazudik! – kiáltotta Noah, és olyan hevesen felpattant, hogy a széke a földre zuhant. – A cím egyértelmű! Mi intézkedtünk a felelősség alóli felmentésről!

Mr. Brooks elmosolyodott. Nem volt meleg arckifejezése. – Hamisított dokumentumot adott át, Mr. Thatcher. Egy hamisítványt, amelyet ön és a húga, Harper, aprólékosan készítettek augusztus 14-én este. Mr. Brooks előhúzott egy táblát az aktatáskájából, és a mahagóni asztalra tette, a hitelügyintéző és Beatrice felé.

Megnyomta a lejátszást

A hang betöltötte a csendes szobát. Siess, Harper. Ha Eleanor hazajön és elkap minket, halottak vagyunk… Az „R” betűje furcsán lecsap… Ha nem jól írom, a közjegyző nem fogja lebélyegezni…

A videót követő csend teljes és fojtogató volt. A hitelügyintéző lassan elhúzta Noah kezéből a jelzáloghitel-papírok hatalmas halmát, úgy kezelve őket, mintha radioaktívak lennének. „Mr. Thatcher… igaz ez?”

Noah zihált. Úgy járt a tekintete a szobában, mint egy csapdába esett állaté. „Nem! Ez egy átverés! Kitalálta!”

Beatrice, aki eddig dermedten ült, hirtelen elengedte Noah kezét. A tableten látható kimerevedett videó képkockájára meredt. Nem volt idióta. Megmászta a ranglétrát a Vance & Sonsnál; pontosan tudta, hogy néz ki egy szövetségi elektronikus csalás. Tudta, mi történik a bűnrészesekkel.

– Beatrice, kicsim, ne hallgass rájuk! – könyörgött Noah, és felé nyúlt.

Beatrice úgy hátrált, mintha megégette volna. Felállt, arcán a hideg, kiszámított önfenntartás maszkja látszott. – Ne érj hozzám!

– Túl fogunk jutni ezen – dadogta Noah. – Gondolnunk kell a gyerekre.

Beatrice éles, hisztérikus nevetést hallatott. Benyúlt a dizájnertáskájába, előhúzott egy összehajtott papírdarabot, és egyenesen Noah mellkasának hajította. A papír az asztalra hullott.

– Nem vagyok terhes, te idióta! – gúnyolódott Beatrice.

Noah értetlenül bámult rá. – Micsoda?

„Vettem egy hamis ultrahangot az internetről. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy rávegyed a nyomorult anyádat, hogy gyorsan kiűzze Eleanort, hogy te biztosíthasd a házat. De szó sem lehet róla, hogy szövetségi bűncselekménnyel vádoljanak egy olyan embert, aki még egy aláírást sem tud helyesen hamisítani.”

Noah úgy nézett ki, mintha lelőtték volna. A nő, akiért tönkretette a házasságát, az „édes, finom” teremtmény, akit az anyja imádott, teljes undorral nézett rá.

Beatrice felém fordult, és kemény tekintettel nézett rám. „Eleanor, megtartottam a számlákat. Vannak e-mailjeim, amelyekben Noah beismeri, hogy céges pénzt utalt Harpernek, hogy kifizesse a feltörekvő katonáit. Mindent átadok az ügyésznek, ha megígéred, hogy nem szerepelteted a nevem a polgári pereidben.”

Ránéztem a volt gyakornokomra. Könyörtelen, mérges és teljesen üres volt. „Rendben.”

A tárgyaló ajtaja ismét kinyílt. Két sötét öltönyös férfi lépett be, ezüst jelvényeket villogtatva. FBI Pénzügyi Bűncselekmények Osztálya. Mr. Brooks telefonált, mielőtt felmentünk a lifttel.

– Noah Thatcher? – kérdezte a főügyész. – Elfogatóparancs van Ön ellen elektronikus csalás, banki csalás és személyazonosság-lopás vádjával. Ezzel egyidejűleg Harper Thatcher lakásán is végrehajtunk egy elfogatóparancsot.

Noah lábai felmondták a szolgálatot. A székébe rogyott, arcát a kezébe temette, és egy félig zokogó, félig sikolyos hangot hallatott. Az ügynökök a háta mögé húzták a kezét, a bilincsek fémes kattanása úgy visszhangzott a steril szobában, mint egy lövés.