A lottószelvény még mindig ott volt, pontosan ott, ahol pénteken hagytam.

Nem tudom, miért tettem. Talán kétségbeesetten vágytam valami elterelésre. Talán csak az izommemóriám volt az. Elővettem a telefonomat a zsebemből, megnyitottam a böngészőt, és rákerestem a szombat esti grúziai lottó eredményeire.

Az oldal betöltődött

7. 14. 21. 28. 35.

Elállt a lélegzetem. A számok beleégtek a képernyőbe. A gyermekeim születésnapjai. Az évfordulóm. Anyám születésnapja.

Mind az öt szám. A főnyeremény 2,4 millió dollár volt.

Egy hisztérikus, fojtott zokogás tört fel a torkomból. Csoda. Szó szerint csoda volt. Megvolt a pénzem júniusra. Szabad voltam. Megmenekültem.

Gyakorlatilag a hűtő felé vetettem magam. Elrántottam az ananászmágnest, és felkaptam a kis téglalap alakú papírdarabot.

Lenéztem rá.

Gyorsválasztás. 12. 19. 33. 41. 45.

Lefagytam. A konyha a tengelyére billent. Megfordítottam a cédulát. Üres volt. Nem volt aláírás. Nem volt rajta jegyzet June-ról. Nem voltak rajta Mr. Mehta monogramja.

Hamisítvány volt. Egy kamu jegy.

A felismerés egy tehervonat erejével csapott le rám. Gary nem azért ólálkodott a konyhában, hogy segítsen. Nem jószívűségből töltött nekem bort. Szombat reggel ellenőrizte a számokat, miközben én June életéért könyörögtem neki. Látta, hogy a szelvényem – amelyik ott hevert a hűtőn – több millió dollárt nyert.

Kiment, vett egy véletlenszerű jegyet, és elcserélte, ezzel ellopva a csodámat a lábam elől, mielőtt átadta volna a válási papírokat.

Azt hitte, győzött. Azt hitte, bolond vagyok, aki sosem veszi észre.

Nem tudott az aláírásról.

Negyedik fejezet: A csapda felpattant

Másnap reggel, hétfőn, a ház teljesen üres volt. A gyerekek késő éjszakába nyúlóan maradtak, vigasztaltak, felajánlották nekem a szabad szobáikat, dühösek voltak az apjukra. Mindet hazaküldtem azzal az ígérettel, hogy jól leszek.

Nem szóltam nekik a büntetésről. Magamnak kellett intéznem.

Reggel 9-re a legjobb nadrágomat és egy ropogós fehér blúzt vettem fel. Odamentem az előszobai szekrényhez, kivettem a téli csizmámat, és kihúztam a nehéz, túlcsorduló cipősdobozt. Bent 987 aprólékosan aláírt, dátumozott és tanúkkal ellátott lottószelvény volt. Tizenkilenc évnyi bizonyíték.

Kivittem a dobozt a konyhaszigetre, letettem, és főztem egy friss kanna kávét.

Gary nem volt türelmes ember. Az atlantai Kárrendezési Központ reggel fél 8-kor nyitott. Két órás autóútra volt. Azonnal biztosítani akarta a pénzt, hogy finanszírozhassa az új életét, amit az elrejtett vagyonával tervezett.

Elővettem a telefonomat és felhívtam Mr. Mehtát a Gas & Go-ban.

„Mehta úr? Patricia Dunn vagyok.”

„Mrs. Dunn! Jól van? Hogy van a húga?” – hangja meleg, aggódó volt.

„Kitart, Mr. Mehta. De egy nagyon furcsa szívességet kell kérnem. Megvannak a péntek délutáni biztonsági kamerafelvételek? És a terminál tranzakciós naplói?”

„Természetesen. A rendszer mindent harminc napig tárol. Van valami probléma?”

– Van – mondtam, és a hangom megkeményedett. – És lehet, hogy ma beszélned kell a Lottóbizottsággal. Tudnál a telefonod közelében lenni?

„Bármire is van szüksége, Mrs. Dunn. Ön egy jó asszony.”

Megköszöntem neki, letettem a telefont, és leültem anyám régi fonott székébe az ablak mellett. A kezeimet az asztalra helyeztem, közvetlenül a cipősdoboz mellé, és vártam.

Teltek az órák. Tíz óra. Tizenegy. Egy.

Mély csend telepedett a házra, már nem nyomasztó, hanem a várakozástól elektromosan teli. Valahányszor elhajtott egy autó, a szívem kihagyott egy ütemet.

Aztán pontosan délután 2:47-kor megszólalt a telefonom.

A vonal túlsó végén lévő nő, a lottótisztviselő, elmagyarázta az eltérést. Azt mondta, hogy Gary ott volt. Azt is mondta, hogy a személyi igazolványán szereplő név nem egyezik meg a szelvény hátulján lévővel.

– Mrs. Dunn – mondta a tisztviselő rekedt hangon a stressztől. – A férje kezd nagyon dühös lenni. Azt állítja, hogy ezt ön vette a háztartásnak, és hogy jelenleg ellenséges válóperen megy keresztül, ezért szerepel rajta a neve. Azt követeli, hogy a kifizetést a számlájára utalják.

Lehunytam a szemem. A férfi puszta merészsége.

– Asszonyom – mondtam udvarias, de határozott tekintélyt sugárzó hangon. – Mi a neve?

„Hayes igazgató vagyok.”

„Hayes igazgató úr. Én vagyok a jegy egyedüli vásárlója és jogszerű tulajdonosa. Ezt minden kétséget kizáróan bizonyítani tudom. De mielőtt ezt megtenném, biztonsági és dokumentációs okokból meg kell kérnem, hogy hangosítsa ki ezt a telefonhívást az irodájában. Szeretném, ha minden jelenlévő kártérítési igénylő hallaná a vallomásomat.”

Hosszú szünet következett. Tompa kiabálást hallottam a háttérben. Gary hangját.

– Hayes igazgató? – kérdeztem.

„Várjon egy kicsit, Dunn asszony.”

Egy kattanás, egy mozgás susogása, majd megváltozott a hangminőség. Enyhén visszhangzott egy nagy szobában.

– Patricia? Mi a fenét művelsz? – dörögte Gary hangja a hangszóróból. Dühösnek tűnt, de a düh alatt a pánik halk, magas hangú remegését hallottam.

– Mrs. Dunn, kihangosított telefonban van – jelentette be Hayes igazgató. – Mr. Dunn is itt van, valamint a… kollégája.

Partner

Hideg mosoly terült szét az arcomon. „Te vagy az, Chloe?” – kérdeztem kedvesen.

Élesen felsóhajtottam a vonal túlsó végéről. Hat hónapja tudtam Chloe-ról – a cég huszonhat éves regionális értékesítési képviselőjéről. Az ékszerekről szóló számlák, a hirtelen felbukkant érdeklődés az esti tornaórák iránt. Egyszerűen nem érdekelt annyira, hogy veszekedjek vele emiatt.