„Szervezzen meg egy találkozót” – parancsoltam.

Két órával később egy elhagyatott raktárépületben álltunk a South Side-on – az egyik olyan ingatlanban, amelyet apám egy szunnyadó vagyonkezelői alapba hagyott.

Luke kiszállt egy fekete terepjáróból, védekezően és dühösen nézett rám. „Nem tudom, milyen színjátékot játszol, Camille, de Alexander már mondta, hogy mentális szünetet tartasz a műtéted után.”

Nem vitatkoztam. Csak odamentem hozzá, és egy halom kifakult levelet toltem a mellkasához.

„Olvasd el őket” – parancsoltam. „Anyámtól jöttek. Nekem.”

Luke összevonta a szemöldökét, de kinyitotta a legfelső levelet. Figyeltem, ahogy tekintete végigpásztázta elhunyt anyám, Eleanor Vance finom kézírását.

A levelek egy harminc évvel ezelőtti vállalati botrányt részleteztek. Luke apja, Daniel, milliókat sikkasztott el és több ártatlan családot tett tönkre, hogy fedezze szerencsejáték-adósságait. Richard Vance nem tette tönkre a testvérét. Richard csendben, saját zsebéből fizette ki az adósságokat, hogy Daniel ne kerüljön szövetségi börtönbe, magára vállalva az üzleti közösség felelősségét, hogy a fiatal Luke ne nőjön fel úgy, hogy tudja, az apja bűnöző.

Luke abbahagyta az olvasást. Remegni kezdett a keze.

– Az apám… azt mondta, hogy Richard mindent ellopott tőlünk – nyögte ki Luke, miközben egész életében tomboló harag alapjai omladoztak alatta.

– Az apám azért vállalta a csapást, hogy megvédjen téged – mondtam halkan. – És most te segítesz annak az embernek, aki megpróbálja ellopni tőled azt az örökséget, ami megmentette apádat a börtöntől.

Luke egy hosszú, gyötrődő percig bámulta a betonpadlót. Mire végre felnézett, a dühös rivális eltűnt. Láttam a szemében, ahogy fellobban a Vance vérvonal.

– Alexander bíróság elé akarja vinni az ügyet, hogy egyezséget kössön – mondta Luke, hangja veszélyes baritonra halkult. – Azt hiszi, mindent lefed.

– Úgy van – mondtam.

– Akkor változtassunk a szögeken – felelte Luke.

Döbbenetes történet: Két héttel később kitárultak a tárgyalóterem ajtajai. Alexander a védelem asztalánál ült, tökéletesen szabott öltönyben, és minden porcikájában úgy nézett ki, mint egy bántalmazott férj. Mosolygott, miközben ügyvédje a tanúk padjára szólította sztártanújukat, hogy tanúskodjon az „mentális instabilitásomról”. „A védelem Chloe Marint hívja” – jelentette be az ügyvéd. Chloe végigsétált a folyosón, de mielőtt letette volna az esküt, egyenesen rám nézett… és mikroszkopikus, szándékos bólintással jelezte.

5. fejezet: Az évszázad megpróbáltatásai

Harrison Sterling bíró tárgyalóterme zsúfolásig megtelt. A Vance birodalom örökösnőjének válása igazi lázban égett a chicagói sajtó számára.

Alexander drága védőügyvédje, egy Bradley Vance nevű trófea (nincs rokonság, csak irónia), fel-alá járkált a tanúk padja előtt.

– Marin kisasszony – kezdte Bradley simán –, ön Camille Grant legközelebbi barátja tíz éve. A műtét előtti hetekben megfigyelt nála kiszámíthatatlan, paranoid viselkedést? Talán eltávolodott a valóságtól?

Sándor hátradőlt a székében, és szomorú, begyakorolt ​​szánalom áradt belőle.

Chloe beállította a mikrofont. Először Alexanderre nézett, majd a bíróra.

– Camille nem volt paranoiás – mondta Chloe tisztán. – Vadásztak rá.

A tárgyalóteremben mormogás hallatszott. Bradley összevonta a szemöldökét. „Ms. Marin, emlékeztetem, hogy eskü alatt tett vallomást. Korábban benyújtott egy nyilatkozatot, amelyben kijelentette…”

– Zsarolással vettek rá, hogy aláírjam azt a vallomást – vágott közbe Chloe, és hangja megerősödött. Benyúlt a zakójába, és előhúzott egy kicsi, ezüst pendrive-ot. – A vádlott, Alexander Grant által.

Alexander talpra ugrott. „Tiltakozás! Mi ez? Hazudik!”

– Üljön le, Grant úr! – mordult rá Sterling bíró.

Victoria felállt az asztalomtól. „Tisztelt Bíróság, bizonyítékként benyújtjuk a C. számú védelmi bizonyítékot, amely Ms. Marin által az elmúlt három évben rögzített hangfelvételek sorozata.”

Bradley kétségbeesett tiltakozása ellenére a bíró engedélyezte a visszajátszást.

Alexander hangja betöltötte a tárgyalótermet. Érthetetlenül, arrogánsan csengett, és egyértelműen az övé volt.

„Ez a lány egy naiv idióta, Chloe. Az öregember gyakorlatilag egy zöldség. Három hétig gyakoroltam az aláírását. Amint megvan a vezetői áthelyezés, kiürítjük a vagyonkezelői alapot, áthelyezzük a tőkét a Kajmán-szigetekre, és amint véget ér az agyműtét, otthagyom. Ha a kórházban hal meg, az még jobb. A Vance birodalom az enyém.”

A szobában teljes csend volt. Alexanderre néztem. Az arca hamuszínű volt. Tökéletesen manikűrözött arca valós időben hámlott le róla.

De Victoria ezzel nem végzett. Ő is ugyanúgy szerette a színházi előadásokat, mint én.

– Tisztelt Bíróság, a vádlottnak az állítólagos fia, Matthew feletti felügyeleti jogára vonatkozó igényével kapcsolatban, amely a vészhelyzeti pénzügyi intézkedések kikényszerítése érdekében irányul – jelentette ki Victoria, miközben előhúzott egy lezárt laboratóriumi dokumentumot. – Beidéztük a DNS-felvételeket.

„Matthew a fiam!” – kiáltotta Alexander, teljesen elvesztve az önuralmát.

– Tulajdonképpen – mondta Victoria, miközben a papírt a végrehajtó felé csúsztatta –, Matthew Chloe volt vőlegényéé, Ethané. Genetikailag teljesen független vagy a fiútól.

Alexander gúnyosan felkiáltott, mellkasa zihált. „Rendben. De Nora az enyém. Teljes felügyeleti jogot és gyermektartást követelek Norának a házastársi vagyonból!”

Chloe a tanúk padjának szélébe kapaszkodott. – Nora sem a tiéd, Alex.

Alexander megdermedt. „Mi?”

– Az apja Gavin Hale – mondta Chloe könnyes szemmel. – Egy férfi, akivel rövid ideig jártam, amikor szünetet tartottunk. Az egód miatt feltételezted, hogy a tiéd. De múlt héten kivizsgáltattam.

– Hazudsz! – ordította Alexander. Előrelendült, eltolta magát a saját ügyvédje mellett, és karmokként kinyújtott kézzel a tanúk padja felé vetette magát.

A tárgyalóteremben káosz tört ki. Két felfegyverzett végrehajtó tehervonatként támadt Alexanderre, a védelem asztala fölött lerohanva. Papírok repültek mindenfelé, arcát a csiszolt mahagónihoz szorították, kezeit pedig a háta mögé bilincselték.

Úgy vergődött, mint egy vadállat, ömlött a nyál a szájából. „Semmit sem kapsz, Camille! Hallod?! Még ha vissza is veszed, én írtam alá a kölcsönöket! Erősen kihasználtam a hagyatékot! Az adósság megfullad! Egy csődbe jutott birodalmat nyersz!”

– Nevetett, mániákus, vérfoltos hang visszhangzott a szobában.

Victoria lassan bepakolta a dossziéit az aktatáskájába. Lenézett a padlóhoz szegezett Alexanderre, és elmosolyodott – lassú, ijesztő, ragadozó mosolyával.

– Ó, Alexander – sóhajtott Victoria. – Tényleg azt hitted, hogy Richard Vance nem számított rád? Tényleg olvastad a méregpirula-záradékot a végrendeletében?

Cliffhanger: Alexander abbahagyta a küzdelmet, tekintete kétségbeesetten Victoriára vándorolt. „Milyen mérges pirula?” – nyögte ki. Victoria a bíróhoz fordult. „Tisztelt Bíróság, szeretnénk benyújtani a néhai Richard Vance vagyonkezelésének végleges kiegészítését. Azt a záradékot, amely akkor lép életbe, amikor egy vagyonkezelő csalást követ el a lánya ellen.”