Daniel elmagyarázta, hogy az építőipari cég két nagyobb szerződést veszített. Tartozásuk volt a beszállítóknak, és meg kellett újítaniuk a hitelkeretüket, hogy elkerüljék a bezárást.

– Anya azt mondta, hogy a részvételed segíteni fog, mert megvan az a lakás, amit a nagymamádtól örököltél.

Mozdulatlanul maradtam.

A nagymamám egy kis lakást hagyott rám Cholulában. Ez volt az egyetlen ingatlan, ami kizárólag az én nevemen volt.

– Az én részlegemet is kompromittálni akarták?

„Nem volt eldöntve. Csak egy garanciajavaslatot kellett benyújtanunk.”

– Akkor magyarázd el, miért jelenik meg már az aláírásom.

– Mert tudtam, hogy soha nem fogadnád el.

Ez a vallomás végre összetört bennem valamit.

Másnap apám elkísért Jimena Torres ügyvéd irodájába, aki polgári és kereskedelmi ügyekre szakosodott.

Miután átnézte a másolatokat, az arca komolyra váltott.

– Mariana, itt hamisításra utaló jelek vannak. De ellenőriznünk kell, hogy a bank milyen dokumentumokat kapott meg valójában, és van-e bármilyen hivatalos garancia.

Segített írásbeli kifogást benyújtani, másolatokat kért, és azt javasolta, hogy őrizzem meg Daniel üzeneteit.

– És valami fontos – tette hozzá –: ne hagyd, hogy bárki rábeszéljen arra, hogy papírokat írj alá a probléma megoldása érdekében.

Két nappal később megérkezett a bank válasza.

A tranzakció rendkívüli felülvizsgálat alatt állt. Még mindig nem volt hivatalos jelzálog a lakásomon, de a személyazonosító okmányaimat, a vagyonadataimat és egy általam ismeretlen aláírásomat használták a megújítás kérelmezéséhez.

Amikor elmondtam Danielnek, dühösen reagált.

– Csődbe akarod vinni a céget!

– Nem én hamisítottam az aláírást.

– Ez az az üzlet, amit apám hagyott hátra, amikor meghalt!

– És Lucía a lányod. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kidobj minket.

Letette a telefont.

Még aznap délután Jimena további dokumentumokat kapott a bankaktából.

Köztük voltak Daniel által küldött és Beatriznek másolatban küldött e-mailek is.

Az egyikben utasításokat találtam a felhatalmazás benyújtására anélkül, hogy személyesen el kellett volna mennem a fiókba.

A vezető a folyamat folytatása előtt rámutatott a szabálytalanságra.

De volt valami rosszabb is.

Az ügyvédem megkért, hogy nézzem meg az e-mail dátumát.

Azon a reggelen küldték, amikor kórházban voltam, és a szülés legfájdalmasabb fájásait éltem át.

És amikor Jimena kinyitotta a teljes üzenetet, felfedeztünk egy Beatriz által írt utasítást, amely bizonyította, hogy a férjem nem egyedül cselekedett.

Az ügyvéd felnézett rám, és megkérdezte:

– Mariana, mielőtt megmutatom ezt neked, tudnom kell valamit. Megpróbált az anyósod rávenni, hogy aláírj bármilyen dokumentumot a terhességed alatt?

Éreztem, hogy meghűl bennem a vér.

Mert eszembe jutott egy délután, három héttel Lucia születése előtt, amikor Beatriz papírokat hozott hozzánk, Daniel pedig könyörgött, hogy írjam alá őket anélkül, hogy elolvasnám őket.

3. RÉSZ

Tökéletesen emlékszem arra a délutánra.

Beatriz váratlanul érkezett Daniel kíséretében. Én az ebédlőben ültem, feldagadt lábakkal, egyik kezemmel a hatalmas hasamon.

Anyósom letett egy mappát az asztalra.

– Mariana, alá kell írnod ​​néhány dokumentumot a céges nyilvántartások frissítéséhez. Ez egy egyszerű folyamat.

Fogtam a papírokat és elkezdtem olvasni.

– Itt az áll, hogy vállalom a pénzügyi kötelezettségek teljesítését. Mit jelent ez?

Beatriz kikapta a kezemből a papírokat.

– Ezért nem fogod soha megérteni, hogyan működik egy cég! Mindent túlbonyolítasz.

Daniel megpróbált megnyugtatni.

– Drágám, ez csak formalitás. Anyukám soha nem hagyná, hogy bármit is elveszítsünk.

De én visszautasítottam.

„Amikor megszületik a lányunk, nyugodtan átnézhetjük őket. Nem fogok aláírni olyasmit, amit most nem értek.”

Beatriz dühösen távozott.

Azon az estén Daniel távolságtartó volt, bár utána megölelt, és biztosított róla, hogy a dolog elfelejtődött.

Most már megértette, hogy soha nem felejtette el őt.

Egyszerűen csak talált egy másik módot, hogy megszerezze az aláírásomat.

Jimena felém fordította a számítógépet.

A képernyőn megjelent a teljes e-mail, amit Beatriz küldött a fiának.

Daniel, már így is túl sok időt pazaroltunk arra, hogy meggyőzzük. Add be a dokumentumokat az aláírásoddal együtt. Amikor a baba megszületik, lesznek fontosabb dolgok, amik miatt aggódni kell. Gondoskodom róla, hogy ne tegyen fel kérdéseket.

Háromszor olvastam el azokat a sorokat.

Nem tudtam elhinni, hogy két ember, akikkel megosztottam az asztalomat, az álmaimat és a terhességem utolsó hónapjait, így akart becsapni.

De ami a legjobban fájt, az nem a tizenkétmillió peso volt.

Elképzeltem, ahogy Daniel mellettem ül a kórházban, és simogatja a hajamat, miközben én fájdalmamban üvöltök, tudván, hogy még aznap reggel a személyazonosságomat használta fel arra, hogy veszélybe sodorja a vagyonomat.

„Ez bizonyítja, hogy mindketten részt vettek?” – kérdeztem.

– Fontos bizonyíték – felelte Jimena. – Bizonyítanunk kell, hogy ki készítette és nyújtotta be a dokumentumokat. De már most is elegendő okunk van hivatalos vizsgálatot kérni.

A kezeimet bámultam.

Három éven át védtem Danielt a szüleim előtt. Azt mondtam nekik, hogy jó ember, csak hogy az anyjának nehéz a személyisége.

Még akkor is, amikor Beatriz kritizálta a ruhámat, a munkámat vagy a tanulmányaimat, mindig kerestem kifogásokat.

Most megértettem, hogy a hallgatásom tette lehetővé a visszaélések fokozódását.

Délután megkértem Danielt, hogy jöjjön el a szüleim házához.

Nem engedtem, hogy bemenjen abba a szobába, ahol Lucía aludt. Az ebédlőben ültünk Jimena és apám kíséretében.