Javier nyomozni kezdett a cégben. Felfedezte, hogy a Consorcio Altiplano nevű befektetési csoporttól érkeznek kifizetések, amely egy olyan céghálózat, amely évek óta vásárolt fel nehézségekkel küzdő logisztikai cégeket. Négy évvel korábban, közvetlenül azután, hogy nyilvánosan bejelentették, hogy Mauricio előadást fog tartani Monterreyben, Meridiano regisztrálta Valeriát ugyanerre az eseményre.

Nem véletlenül találkozott a fiammal.

Az útjába állították.

Azon a délutánon a tanya ablakából láttam egy sötét teherautót, amely majdnem egy órája parkolt a kapu előtt.

Emilianót Méridába küldtem a nővéremmel, Isabellel, amíg alá nem írták a bírósági elismerést.

Órákkal később Valeria megérkezett a házamhoz étellel és szomorú mosollyal.

– Arturo, az a fiú, aki odajött hozzád a temetésen… ki volt az?

– Fogalmam sincs – hazudtam. – Talán valamelyik alkalmazott fia.

Mosolygott.

Ugyanazon az éjszakán valaki kifosztotta Lucia lakását, hogy találjon valamit.

Nem vittek el pénzt, ékszert vagy elektronikus eszközöket.

Csak kiürítették a fiókokat, összetörték a bútorokat, sőt, még a matracokat is ellenőrizték.

A kulcsot keresték.

És Valeria épp most erősítette meg, hogy ő is keresi a gyereket.

Akkor még nem tudtam, hogy mielőtt vége lenne az egésznek, rájövök, miért ölték meg a fiamat.

3. RÉSZ

Javiernek négy napjába telt, mire megtalálta az első repedést a saját cégemben.

Ramiro Fuentes, a jogi igazgatónk, tizenöt évig dolgozott velem. Ott volt az egyik unokahúgom keresztelőjén, koccintott Mauricio esküvőjén, és a temetés után három nappal a vállamra tette a kezét, és ezt mondta:

– Don Arturo, itt vagyunk veled. Gondoskodni fogunk arról, amit Mauricio hátrahagyott.

Kiderült, hogy évek óta árult információkat.

A betéteket számlák és fedőcégek között rejtették el. Ezek nem voltak elegendőek mindennek a bizonyítására, de elégségesek voltak egy csapda állításához.

Egy állítólagos eszközértékesítésről szóló dokumentum négy változatát készítettük el. Minden példányon más kód volt, és minden vezetőnek adtam egyet.

Ramiro példánya még aznap este elhagyta a csatornánkat.

Negyvennyolc órával később egy, a Consorcio Altiplanóval kapcsolatban álló közvetítő elkérte a pontos eszközt és kódot, amely csak az ő dokumentumukban szerepelt.

De ami végül összetört, az csak később jött.

Mauricio teherautójának független ellenőrzése arra a következtetésre jutott, hogy a fékrendszer egy részét szándékosan manipulálták. Nem kopásról, hanem gyártási hibáról volt szó.

Valaki megszervezte a halálát.

Javier hat nappal a baleset előtt megszerezte a cég parkolójának biztonsági kamerájának felvételét. Egy vállalkozó, Óscar Cárdenas technikusa munkaidő után, jogosultsággal lépett be a parkolóba, és harminckét percig Mauricio teherautója közelében maradt.

A telefonfelvételek szerint a fiam halálát megelőző negyvennyolc órában Oscar üzeneteket váltott egy égő telefonnal, amely ismételten bekapcsolódott az irodánk közelében.

Javier elém tette a dossziét.

– Minden Ramiro-ra mutat, mint operatív kapcsolattartóra. De nem ő a főszereplő.

-WHO?

Javier letett egy fényképet az asztalomra.

Gustavo Ledesma.

A név húsz évvel ezelőttre repített.

Ledesmával versenyeztünk egy San Luis Potosí melletti ipari területért, egy stratégiai jelentőségű területért, amely összeköti a Bajío régiót az északi országúttal. Azt hitte, hogy lezárta az üzletet. Az ügyvédeim találtak egy záradékot, amely lehetővé tette számomra, hogy megfeleljek az ajánlatnak, és elnyerjem a szerződést.

Az aláírás végén Ledesma kezet rázott velem és elmosolyodott.

Azt hittem, vesztettem, és továbbléptem.

Soha nem lépett tovább.

Évekig cégeket épített, kisebb részesedéseket vásárolt beszállítókban, és tanulmányozta a Transportes Salgado struktúráját. Aztán felvette Meridianót. Aztán megjelent Valeria.

– Azt mondod, hogy közelebb akarták hozni Mauricióhoz?

– Ezt mutatják a feljegyzések – felelte Javier. – A konferenciára való regisztrációja hat nappal azután történt, hogy Mauricio nevét előadóként tették közzé. Előtte egy Ledesmához köthető cég vásárolt egy átfogó jelentést a cégéről, a családjáról és az utódlásról.

Felkeltem és az ablakhoz sétáltam.

Arra gondoltam, hogy a fiam beleszeret egy nőbe, aki már azelőtt tudta, hogy ki ő, mielőtt még bemutatkozott volna.

Családi vacsorákra, születésnapokra, karácsonyra, kirándulásokra gondoltam. Arra gondoltam, ahogy Valeria kávét szolgál fel Mauricionak a saját konyhámban.

És eszembe jutott valami, amitől hányingerem lett.

Három héttel a halála előtt Mauricio kérte az életbiztosításának megemelését, és annak megerősítését, hogy Valeria a fő kedvezményezett.

Miközben átadta a róla szóló információkat, a fiam gondoskodott róla, hogy biztonságban hagyja.

– Nem akarok bosszút állni – mondtam Javiernek. – Bizonyítékot akarok.

Szóval elkezdtem veszíteni.

Vagy legalábbis ezt hagytam, hogy lássák.

Két fontos találkozót lemondtam. Hagytam, hogy elterjedjen a pletyka, miszerint Mauricio halála összetört. Azt mondtam Ramirónak, hogy talán már nincs erőm folytatni a cég irányítását. Hagytam, hogy a Consorcio Altiplano egyik közvetítője megkeressen vételi ajánlattal.

Valeria egyre gyakrabban kezdett meglátogatni.

Egyik délután megérkezett a ranchra, és engem éppen pénzügyi kimutatásokat nézegetve talált.

„Nem kell ezt a terhet cipelned, Arturo” – mondta nekem. „Mauricio nem akarná látni, hogy egy cégért tönkreteszed magad.”

– Talán igazad van.

Egy halvány csillogást láttam a szemében.

Aztán elengedtem a horgot.

– Van egy részleg, amit először eladhatnék. A Naranjo Projekt. Ha jó árat adnak érte, talán az a kezdet.

A Naranjo projekt nem létezett.

Negyvennyolc órával később a Consorcio Altiplano információkat kért a „Naranjo”-ról.

Ramiro nem ismerte ezt a nevet.

Csak Valéria hallotta.

Már rendelkeztünk a két szűrési útvonallal.