Dániel felismerte a képet, a feleségére nézett, és elsápadt.

3. RÉSZ
– Figyelsz engem? – kérdezte Daniel.

– Leo cumiját kerestem.

Amit találtam, semmi köze hozzá.

Dániel megpróbált felkelni.

8:30-kor volt egy megbeszélésem, és nem akartam elkésni.

Elena az asztalnál maradt.

– Tegnap azt mondtad nekem, hogy a gyerekeink elviselhetetlenek.

Azzal vádoltál, hogy elhagytam őket, hogy kielégítsem a szeszélyeimet.

Azt akarom, hogy nézd végig azt a 19 percet.

Daniel lejátszotta a videót, miközben Elena a gyerekekkel a nappaliba ment.

Először a saját mozgását lehetett hallani a karosszékben.

Aztán Alba hangja hallatszott, hogy segítséget kér.

Aztán jött Vera ütése, a sírás, és az a szörnyű mondat arról, hogy maradj nyugton, hogy apa ne haragudjon meg anyára.

Amikor Elena visszatért a konyhába, a férje még mindig a mozdulatlan képernyőt bámulta.

– Nem láttam, hogy Vera megsérült volna – mormolta.

– Pontosan ez aggaszt engem.

–Nem tudtam, hogy Alba mindezeket megtette.

– Nem tudtad, mert játszottál.

De tudtad, hogy senki sem harcolt úgy, ahogy mondtad.

Kitaláltál egy szörnyű éjszakát, hogy bűntudatom legyen, amiért segítséget kértem tőled.

Elfordította a tekintetét.

– Fáradt voltam.

-Én is.

Három éjszaka már Leóért keltem.

Még zuhanyozni sem tudtam.

És amikor visszaértem, elnézést kértem, hogy 19 percet elszúrtam. Érted, milyen abszurd ez?

Dániel hallgatott.

Elena Alba képére mutatott, aki a szőnyegen ült, összekulcsolt kézzel.

– A lányunk fél, hogy megharagszol rám.

Ezt nem tegnap tanulta meg. Hányszor hitetted már el velem, hogy a gyerekek rosszul viselkednek, csak hogy ne kelljen megtartanod őket?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Gondolom, mióta megszülettek az ikrek.

Soha nem így gondoltam rá.

– Nos, majd elgondolkodsz rajta.

Nem áll szándékomban megtanítani Albának, hogy valakit szeretni annyit tesz, mint bocsánatot kérni a létezéséért.

Dániel lehajtotta a fejét.

Aztán felidézett egy emléket, amiről korábban soha nem beszélt.

Amikor 8 éves volt, az édesanyja néha délutánonként irodákat takarított.

Az apja a gyerekekkel maradt, a tévé előtt aludt, és amikor a lány visszatért, azt állította, hogy szörnyűek voltak.

Egyszer Daniel öccse megvágta az állát, miközben megpróbált levenni egy poharat a szekrényről.

Dániel volt az, aki talált egy törölközőt és megvigasztalta.

Az apja fel sem kelt.

„Anya végül bocsánatot kért tőle” – emlékezett vissza.

Ott álltam a foltos törölközővel, és nem mertem megszólalni.

Újra Albára nézett a képernyőn.

– Én lettem az apám.

Elena sajnálta azt a gyermeket, aki korábban Dániel volt, de nem vonta vissza szavait.

– Amit tapasztaltál, az megmagyaráz néhány dolgot.

Ez nem indokolja, hogy a gyermekeink is ezt tapasztalják.

Daniel felhívta a cégét, hogy több nap szabadságot kérjen.

Elena elmagyarázta a gyerekek időbeosztását és szükségleteit, kéznél hagyta az orvosi kontaktusokat, majd elment nővére, Lucia mislatai házához, hogy két éjszakát pihenjen.

Lucía elérhető lenne bármilyen előre nem látható esemény esetén.

Elenának aludnia kellett, és meg kellett győződnie arról, hogy Daniel képes lesz felelősséget vállalni.

Az első üzenet délelőtt érkezett.

Daniel nem talált tiszta ruhát Verának.

Aztán megkérdezte, hogyan alszik Leo, amikor fáj az ínyem.

Délután 2 órakor bevallotta, hogy még mindig nem evett.

Délután azt írta, hogy elfelejtette kivinni a mosógépet, és hogy Nora nem volt hajlandó megcsinálni a kiejtési gyakorlatokat.

Elena mély álomból ébredve olvasta az üzeneteket.

Nem válaszolt azonnal.

Túl sokáig minden apró otthoni nehézség vészhelyzetté vált számára.

Azon az estén Daniel felhívta Luciát.

Nem próbálta rávenni Elenát, hogy jöjjön vissza: el akart mondani neki valamit, ami megviselte.

Amikor Albát elhozta az iskolából, a tanár elmagyarázta, hogy a lány azért kérdezte, hogy maradhat-e tovább az órán, mert nem akarta zavarni az apját.

Daniel felfedezte, hogy lánya félelme a házon kívül is megmutatkozik.

– Négy éves – mondta elcsukló hangon.

– Pontosan – felelte Lucía.

Még mindig adhatsz neki egy másfajta gyermekkort.

Elena pénteken tért vissza.

Halmokban álló edényeket, mindenhol játékokat és kihajtogatatlan ruhákat talált.

De látta Danielt is a nappali padlóján, Leóval a mellkasán, az ikrekkel pedig kétoldalt.

Alba egy színes hajcsatot próbált a hajába tűzni.

Daniel szeme alatt sötét karikák, inge foltos, arca kimerült.

„Nem sikerült mindent kitakarítanom” – ismerte be.

Minden alkalommal, amikor elkezdődött, valakinek szüksége volt valamire.

– Tudom – felelte Elena.

Alba odaszaladt, hogy megölelje, de azonnal a szüleire nézett.

Dühös vagy?

Daniel felült, és megkérte, hogy üljön le vele szemben.

– Bocsánatot kell kérnem, drágám.

Kedden otthagytalak, hogy vigyázz a testvéreidre, miközben én a mobilomon játszottam.

Nem hallgattam rád, amikor segítséget kértél.

Aztán mondtam anyának, hogy rossz voltál.

Ez hazugság volt.

Alba meglepetten nézett rá.

– Szóval jól csináltam?

– Nagyon szeretetteljes voltál, de nem kellett elvégezned a munkámat.

Én vagyok az apád.

Ha Leo sír, vagy Vera elesik, szólnod kell, és én majd gondoskodom róla.

Tovább játszhatsz.

A kislány habozott.

– Még akkor is, ha nem vagy boldog?

Dániel nagyot nyelt.

– Még akkor is, ha fáradt, szomorú vagy rosszkedvű vagyok.

Az érzéseim nem a te hibád.

Anyukáé sem.

Alba lassan közeledett, mígnem letelepedett a férfi térdére.

Megölelte anélkül, hogy megkérte volna, hagyja abba a sírást.