Lassan letettem az újságot. Az “öreg” tengerészgyalogos bennem azonnal készültségbe állt. – Kivel? – Egy nővel. Sarah-nak hívják. Tyler egyik… előző barátnője. Ő az egyik, aki visszavonta a feljelentését, mielőtt mi megjelentünk volna a képben.

Megfeszült az állkapcsom. Emlékeztem a nevekre a rendőrségi aktákból. Lányok, akiket Tyler és Ray Voss csapata megfélemlített, elhallgattatott, vagy egyszerűen csak kimerített addig, amíg fel nem adták a harcot.

– Hogy van? – kérdeztem halkan. Emma a mosogató szélének támaszkodott. – Rosszul. Tyler ugyan börtönben van, de Sarah azt mondta, kapott egy levelet tőle a múlt héten. Bélyegző nélkül, kézbesítővel. Nem fenyegetőzött benne konkrétan. Csak annyit írt: “Nem felejtettem el, hogy kinek köszönhetem, hol vagyok. Találkozunk, ha kijövök.”

Felálltam. A kávém hirtelen hidegnek és ízetlennek tűnt. Tyler még két évig rács mögött volt, de az olyan nárcisztikus ragadozók, mint ő, sosem nyugszanak. A börtön csak felerősíti a dühüket. Azt hiszik, a világ tartozik nekik, és mindenki, aki valaha keresztbe tett nekik, célponttá válik. Tyler nem Emmának írt – a távoltartási végzés miatt azt a cellából azonnal újabb vádemelés követte volna –, hanem annak a lánynak, aki már egyszer meghátrált. Meg akarta mutatni, hogy még mindig van hatalma.

– Megvan neked a levél másolata? – kérdeztem. Emma bólintott. – Igen. Mondtam Sarah-nak, hogy hozza el hozzánk. Ma délután jön. Apa… megijedt. Azt mondta, el akar költözni a városból.

Kinéztem az ablakon a sárguló levelekre. Egykor arra tanítottam az embereimet, hogy a visszavonulás egy érvényes taktika, ha az ellenség túlerőben van. De itt nem volt túlerő. Csak egy sarokba szorított, gyáva fráter próbált a távolból terrorizálni.

– Senki nem költözik el – mondtam a lányomnak, és a hangom olyan mélyről jött, amihez évek óta nem nyúltam. – Kivéve talán Tyler Kane-t, egy sokkal magasabb biztonsági fokozatú börtönbe.

Délután Sarah megérkezett. Vékony, remegő lány volt, a szemeiben pontosan az a fajta űzött tekintet ült, amit Emmánál is láttam azokon az első, szörnyű napokon. Átadta a levelet. Csendben elolvastam. Nem volt benne közvetlen erőszakkal való fenyegetés, okosan volt megfogalmazva. De a pszichológiai terror nyilvánvaló volt.

– Félek – suttogta Sarah, a teáscsészét szorongatva. – Ő… ő tudja, hol lakom. Vannak barátai odakint. Ray Vossnak is maradtak emberei.

Emmára néztem. A lányom odalépett Sarah-hoz, és finoman megfogta a kezét. – Én is féltem. De Sarah, ők már nem tudnak bántani minket, hacsak nem hagyjuk. Nincsenek egyedül.

Azon az estén felhívtam Marcust. A volt diákom, a szövetségi nyomozó, figyelmesen hallgatta végig, amit Sarah-ról és a levélről mondtam.

– Ezredes – sóhajtott Marcus a vonal túlsó végén –, ez szürke zóna. A levél tartalma nem elég egy újabb vádemeléshez. Csak burkolt utalás.

– Marcus – mondtam halkan, de a hangom éle megállította a mentegetőzését. – Nem vádemelést kérek. Azt kérem, hogy tudd meg, ki juttatta ki a levelet. Tyler nincs olyan helyzetben, hogy saját kézbesítőt fizessen. Valaki a rácsokon kívül még mindig a piszkos munkáját végzi. Keresd meg a kapcsolatot. A többit én intézem.

Másnap reggel Marcus egyetlen nevet és egy címet küldött át.

Damon Vance. Tyler régi edzőtársa, egy kisstílű bűnöző, aki megúszta az illegális fogadási botrányt, mert túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy vádat emeljenek ellene. Most úgy tűnik, hűségét bizonyítva a lebukott példaképének, ő intézte a fenyegető levelek kézbesítését.

Damon Vance egy lepusztult, külvárosi konditeremben dolgozott éjszakai portásként.

5. rész

Éjjel tizenegykor álltam meg a konditerem előtt. A parkoló üres volt, a neonfelirat villogott. Az eső lassan kezdett esni, a cseppek doboltak a kabátomon.

Beléptem. A recepció mögött Damon Vance ült, fülhallgatóval a fülében, egy fehérjeshéket kortyolgatva. Meglepetten nézett fel, amikor a pultra dobtam egy másolatot Tyler leveléről.

Kivette a fülhallgatót. – Segíthetek, nagypapa? Zárva vagyunk.

Nem válaszoltam azonnal. Csak néztem őt. Nem volt benne semmi veszélyes. Csak egy fiú, aki azt hitte, nagymenő lesz, ha egy bukott MMA harcos parancsait teljesíti.

– Te vitted el ezt a levelet Sarah Millernek – mondtam, a hangom tökéletesen sima, érzelemmentes volt.

Damon arca megremegett egy pillanatra, de hamar visszanyerte a laza tartását. – Nem tudom, miről beszélsz, öreg. Mondtam, hogy zárva vagyunk.

Lassan megkerültem a pultot. Damon ösztönösen felpattant, a kezei ökölbe szorultak, de nem emelte fel őket. Látta a szemeimben, amit Tyler is látott azon a napon az Iron Temple-ben. Hogy nem félek tőle, és hogy bármit is tervez lépni, én már három lépéssel előtte járok.

– Hadd mondjak el valamit, Damon – kezdtem, és olyan közel léptem hozzá, hogy éreztem az olcsó dezodorának szagát. – Tyler Kane a börtönben van. Ott is marad. Te viszont itt vagy. Tehermentes vagy, van egy életed. Miért akarod eldobni egy olyan emberért, aki abban a pillanatban elárulna téged, ha az ügyészség egy hónap kedvezményt ajánlana neki érte?

Damon nyelt egyet. – Én csak egy szívességet tettem. Tyler… ő még mindig számít odabent. Vannak kapcsolatai.

Elmosolyodtam. Nem gúnyosan. Sajnálkozva. – Tyler nem számít. Csak a félelem számít, amit ti, akik odakint vagytok, fenntartotok neki.