Amikor a menyasszony postán megérkezett, felfedezte, hogy a vőlegény elhunyt, és öt árva várt rá a farmján.
Magdalena Salazar több mint 1800 kilométert utazott, hogy feleségül menjen egy férfihoz, akit csak hét betűből ismert.
Amikor a postakocsi kitette a ranchja elé, rájött, hogy a barátját már három hete eltemették.
1885 októbere volt, Arroyo del Venadóban, egy kis faluban a Durango hegyeiben. A szél száraz leveleket hordott az úton, és az első hófelhők kezdtek gyülekezni a hegyek felett.
Magdalena egy szövetbőrönddel, egy dobozzal, amiben az esküvői ruháját tartotta, és Tomás Arriaga utolsó levelével a zsebében jött le.
Senki sem számított rá.
Öt gyerek állt a ház ferde ajtajában.
A legidősebb lány körülbelül 14 éves volt. Egy kétéves gyereket tartott a csípőjén, és egy kést rejtegetett a szoknyája alá. Mögötte egy 11 éves fiú a karjával védte a fiatalabb testvéreit.
Mindannyian túl vékonyak voltak.
– Magdalena Salazar vagyok – mondta, és felmutatta üres kezét –. Tomás Arriaga megkért, hogy menjek el.
A tinédzser megragadta a kést.
– Apu meghalt.
Magdalena azt hitte, félreértette a dolgot.
-Amikor?
– Három héttel ezelőtt. A szekerével lezuhant a szakadékba az északi úton.
A lány nagyot nyelt, mielőtt folytatta.
„Már senki sem vár rád itt. Megkérheted a sofőrt, hogy jöjjön vissza.”
A postakocsi azonban már eltűnt a fák között.
Magdalena benézett a házba. A tűz kialudt. Egy polcon 3 krumpli, egy darab száraz kenyér és semmi más nem volt.
A legkisebb gyerek az éhségtől a kabátujját harapdálta.
Ezek nem olyan gyerekek voltak, akiket a család védett.
Gyerekek voltak, akik megpróbáltak más gyerekeket életben tartani.
– Ma éjjel nem megyek el – döntötte el Magdalena. – Sötétedik, és a kicsi fázik. Begyújtom a tüzet, készítek valamit enni, és holnap újra kérhetnek, hogy menjek el.
A tinédzser nem engedte le a kést, de félreállt.
Azon az éjszakán Magdalena megtudta a nevüket.
A tizennégy éves Catalina Tomás halála óta mindannyiuk anyjává vált. A tizenegy éves Nicolás egy majdnem akkora puskával járt vadászni, mint ő. A kilencéves Inés mindent megfigyelt, és keveset beszélt. A hatéves Joaquín némán sírt. A kis Guadalupe, akit Lupitának hívtak, attól a pillanattól kezdve, hogy az asszony a karjába vette, nem eresztette el Magdalena copfját.
Magdalena krumplit, egy adag szárított hagymát és némi lisztet kevert egy fazék levesbe. Először a gyerekeket tálalta fel, a legkisebb adagot pedig megtartotta magának.
Túl gyorsan ettek, karjukkal védve a tányérokat.
Katalin megvárta, míg mindenki befejezi.
Magdalena egy teli tányért tett maga elé.
– Te voltál ennek a háznak az anyja.
– Valakinek meg kellett csinálnia.
– Ma este egy órára újra gyerek lehetsz. Én tartom a falakat, amíg pihensz.
Katalin tiltakozni akart, de remegni kezdett az ajka.
Fel sem nézve evett.
Amikor a kicsik elaludtak a tűz mellett, Miklós odalépett Magdalénához.
– Don Laureano Cortés kétszer jött el a temetés óta.
-Ki az?
– A keleti ranch tulajdonosa. Azt mondja, hogy apa sosem fejezte be ezeknek a földeknek a bejegyeztetését. Amikor megérkezik az utazó bíró, kérni fogja a szétválásunkat, és igényt tart a tulajdonjogra.
– Mikor érkezik meg a bíró?
– 6 hét múlva.
Magdaléna az alvó gyerekekre nézett.
Hajnalban elmehetett. Tomás még azelőtt meghalt, hogy a férje lett volna. Jogilag semmivel sem tartozott a családjának.
Azonban fogott egy takarót, és betakarta Joaquint.
– Gyakran vezetett az édesapja azon az úton, ahol meghalt?
—Egész életében.
– Akkor furcsa, hogy pontosan ott borult fel a szekere.
Miklós figyelte őt.
– Katalin szerint baleset volt.
– Talán az is volt.
De Magdalena nem hitte el.
Másnap reggel nem csomagolt. Feltűrte az ingujját, megcsinálta a tüzet, és elkezdte takarítani a házat.
Katalin félelemmel vegyes reménnyel figyelte.
A harmadik napon egy halom száraz tűzifa, egy zsák kukorica, szalonna és hat tojás jelent meg az ajtóban. Senki sem kopogott.
Két nappal később Magdalena felfedezett egy lovast, aki egy másik csomagot pakol ki a pajta közelében.
Betakarta magát egy kendővel és kiment.
– Ő etette ezeket a gyerekeket. Gyere ki a fényre, és hadd köszönjem meg neki.
A férfi megfordult.
Körülbelül 33 éves volt, széles vállú, napszítta arccal. Levette a kalapját.
– A nevem Abel Mendoza. A földem a patak túloldalán kezdődik.
– Miért hagy elrejtve ételt?
–Megígértem Tomásnak. Azt mondtam neki, hogy ha bármi történne vele, gondoskodnék a gyerekeiről.
Ábel a kivilágított ablakokra nézett.
– De amikor meghalt, nem tudtam, hogyan kell belépni egy gyásszal teli házba. Otthagytam a készleteimet, és elmentem. Gyávaság volt.
„Három hétig életben tartotta őket. Ez nem gyávaság. Olyan ember, aki nem tudta, hogyan kell átmenni egy ajtón.”
Végre felemelte a tekintetét.
„Laureano akarja ezt a földet. A bíró még az első nagy havazás előtt megérkezik. Ha a gyerekeknek nincs törvényes gyámjuk, a kormány más családokhoz küldi őket.”
– Nem fogom megengedni, hogy elválasszák őket.
– Nincsenek jogaid felettük. Nem mentél hozzá Tomáshoz.
– Akkor hat hetünk lesz megoldást találni.
Valami megváltozott Ábel arcán.
– Tervezed, hogy maradsz?
