1. RÉSZ

–Anyukám ma beköltözik hozzánk. Eldőlt.

Kétszer is elolvastam Mauricio üzenetét. Nem azért, mert nem értettem, hanem mert nehezen hittem el, hogy a vejem megkérdezésem nélkül döntötte el, hogy ki fog lakni a házamban.

Csütörtökön volt, 2:15. A műhelyemben voltam, a huszonhárom évvel ezelőtt Querétaróban vásárolt házam hátsó részében, és egy hintaszéket csiszoltam, amit Beatriznek, a feleségemnek kezdtem el építeni, röviddel azelőtt, hogy megbetegedett.

Négy évvel azelőtt meghalt, hogy látta volna befejezni.

Felhívtam Mauriciót.

– Mit jelent az, hogy „már eldőlt”?

–Anyukámnak szüksége van egy helyre, ahol lakhat, Rafael. A földszinti szobát fogja használni.

– Melyik szoba?

Szünet következett.

– A műhelyed. Van ablaka, közel van a fürdőszobához, és te már nyugdíjas vagy.

A hintaszékre néztem.

– A munkámból vonultam nyugdíjba, nem az életemből.

Mauricio felsóhajtott.

– Ne csinálj belőle nagy ügyet. Az anyám hetvenkét éves.

– Daniela tudja, hogy felajánlottad a workshopomat?

– Tudja, hogy anyának segítségre van szüksége.

Nem válaszolt a kérdésemre.

– Mikorra tervezel jönni?

– Jönnek. Úgy negyven perc múlva.

Letettem a telefont.

Harmincnyolc perccel később hallottam, hogy egy teherautó megáll a ház előtt.

Mauricio szállt ki először. Aztán Doña Teresa jelent meg kifogástalanul öltözve, egy hatalmas békeliliomot cipelve. Mögöttük négy bőrönd, dobozok, táskák, sőt még egy takaróba csomagolt tányérkészlet is volt.

Kimentem a verandára, és megálltam az ajtóban.

– Rafael, micsoda öröm – mondta Teresa –. Mauricio azt mondta, hogy előkészítjük a lenti szobát.

– Nincsenek szabad szobák. Az a műhelyem.

A mosolya megváltozott.

– Mauricio azt mondta, felviheted a holmidat az emeletre.

Ránéztem a vejemre.

– Te is ezt döntötted el?

– Rafael, kérlek. Először tegyük be a bőröndöket, és aztán beszélünk.

– Bőröndök behozatala tilos.

Teresa a mellkasához szorította a vázát.

– A fiam azt mondta, hogy itt lakhatok.

– A fiad azért lakik itt, mert a vejem. A ház nem az övé.

Teresa arca megkeményedett.

– Ne légy nevetséges. Ez a fiam háza.

– Nem, asszonyom. Ez az én házam.

Mauricio közeledett.

– Elég volt. Megalázod anyámat.

–Engedély nélkül hoztad ide. Ne keverd össze a dolgokat.

Teresa letette a növényt egy lépcsőfokra, elővette a mobiltelefonját és tárcsázott.

„Mit csinálsz, anya?” – kérdezte Mauricio.

-Hívja a rendőrséget.

Amikor felvették a 911-et, felemelte a hangját, hogy még a szomszédok is hallhassák.

„A fiam itt lakik, és az apósa nem enged be a házunkba. Kint vagyok az összes holmimmal, és nincs hová mennem.”

Tizenkét perccel később megérkezett egy járőrkocsi.

És szinte ugyanebben az időben megjelent Daniela, a lányom, még mindig azokban a ruhákban, amiket akkor viselt, amikor az általános iskolában tanított.

A bőröndökre nézett.

A járőrkocsira nézett.

Ránézett az anyósára.

Aztán rám nézett.

– Daniela – kérdeztem –, tudtad, hogy Mauricio megígérte neki a műhelyem?

A szeme megtelt könnyel.

Nem válaszolt.

A tiszt először Teresával beszélt, majd velem, végül Mauricióval.

„Ki szerepel tulajdonosként az okiraton?” – kérdezte.

– Az apósom – ismerte be Mauricio.

Terézia olyan gyorsan fordult a fia felé, hogy majdnem felborította a virágcserepet.

– Mit mondtál?

-Anya…

– Azt mondtad, ez a te házad.

– Azt mondtam, hogy ez a mi házunk.

– Kiküldtél a lakásból!

A tiszt felemelte a kezét.

– Asszonyom, ha a tulajdonos nem jogosítja fel Önt a letelepedésre, nem kényszeríthetjük az Ön fogadására.

Teresa most először nem nézett rám dühösen.

A saját fiára nézett.

És valami sokkal rosszabb jelent meg az arcán: a gyanú, hogy talán évek óta hisz egy olyan történetben, ami soha nem volt igaz.

Mauricio elkezdte visszapakolni a bőröndöket a teherautóba.

Terézia elment vele.

De a békeliliomot a lépcsőmön hagyta.

Azon az estén azt hittem, hogy a legrosszabbnak vége.

Másnap reggel Beatriz hintaszékét a garázsban, a nedves padlón találtam.

És akkor megértettem, hogy ez csak a kezdet.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Óvatosan felemeltem a hintaszéket.

Az egyik, még lakkozatlan láb az éjszaka folyamán nedvességet szívott magába.

Mauricio a konyhában kávézott.

– Kihoztad a hintaszéket a műhelyemből?

– El kellett kezdenünk felszabadítani a helyet.

– Miután megmondtam, hogy anyád nem fog ideköltözni?

– Azt hittem, átgondolod a dolgot.

Nem vitatkoztam.

Ez jobban nyugtalanította, mint egy sikoly.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Kinyitottam a számítógépemet, és megnéztem a bankszámlámat, amit akkor hoztam létre, amikor Daniela és Mauricio anyagi nehézségekbe ütköztek, és hozzám költöztek.

Befizettem pénzt élelmiszerre, közüzemi számlákra és háztartási kiadásokra. Mauriciónak volt egy másik kártyája is, amivel ezeket kezelhette.

Hónapok óta nem ellenőriztem minden mozdulatát.

Hiba volt.

Találtam egy 18 000 peso átutalást a személyes számlájára.

Aztán egy másik 27 500-as.

14 000 után.

Éttermek.

Autójavítás.

Teresa orvosi költségei.

Egy Puerto Vallarta-i kirándulás, amelyet Mauricio „ajándékként a családnak” mutatott be.

És végül egy 135 000 peso átutalás egy olyan utalással, amitől elállt a szavam:

„Anya lakásának raktára”.

Eszembe jutott valami.

Hetekkel korábban Mauricio említett egy magán idősek otthonát San Miguel de Allende közelében. Azt mondta, Teresa azért utasította vissza, mert „nem volt meggyőzve”.

Azonban már fizettem a pénzemmel, hogy helyet foglaljak neki.