Amikor Eusebio megtudta, a botjával a földre csapott.

– Holnap bekapcsoljuk a sütőt.

Senki sem fogja itt hagyni, hogy az a nő éhezzen.

Azonban még aznap este Amalia felhívta az építőipari céget, Salvador hivatalos képviselőjének adva ki magát.

Parancsolta a gépeknek, hogy induljanak előre.

Hajnalban, miközben Inés a tésztát készítette, 2 kotrógép jelent meg a 12 ház előtt.

A menedzser lejött és bejelentette:

– 8-ig van idejük indulni.

Aztán elkezdtük a bontást.

3. RÉSZ
7:15-kor az első kotrógép a régi kemencéhez ért.

Inés egy tálca frissen sült zsemlével jött ki.

A sofőr zavartan nézett rá a taxiból.

– Nem állhat elé, asszonyom.

– Nem vagyok előtted.

A házam előtt állok.

A szomszédok kimentek az utcára.

Remedios leült, egy tyúkkal az ölében; Tomás, a vak harmonikás az út közepén ült.

Egy idős pár állt kézen fogva, Carmen pedig beteg testvérét az ablakhoz kísérte.

A vezetőt megnyugtatták, hogy a házak üresek.

Nem volt hajlandó életeket veszélyeztetni, és leállította a gépeket.

Inés kenyeret osztott a munkások között.

Az egyiküknek eszébe jutott a nagymamája háza, és leállította a motort.

Aztán megjelent Amália a kombi terepjárójával.

– Ne hallgass rájuk! Ezek házfoglalók, az a nő pedig tolvaj!

– Emberek laknak itt, gyógyszerekkel, számlákkal és régi szerződésekkel – válaszolta az igazgató.

Jogi ellenőrzés nélkül nem fogok semmit lerombolni.

Martin furgonja megérkezett, port kavarva.

Salvador egy mappával a kezében jött le a lépcsőn.

Visszatért Salamancából, és Martín épp most találta az irodában.

– Távolítsd el a gépeket – utasította Salvador –.

Írásban felfüggesztettem a projektet.

Az ügyvédem értesíti a céget és a városi tanácsot.

Amália kinyitotta a száját, de nem találta a szavakat.

Salvador az ajtókat és a lángoló sütőt nézte, szégyellve, hogy figyelmen kívül hagyta azt az életet.

– Én írtam alá azt a tervet – mondta elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

Nem néztem meg, hogy mire vagyok felhatalmazva.

Nem fogok elbújni a mögött, aki elhozta nekem a papírokat.

A bocsánatodat kérem.

– A bocsánatkérés nem javít meg egy lerombolt házat – felelte Inés.

– Ezért jöttem, mielőtt megtörtént.

Amália a sütő mellett pihenő vászonzacskóra mutatott.

– És el fog hinni egy nőnek, aki 680 eurót lopott el az összes alkalmazottja előtt?

Martin remegve közeledett.

Soha nem nézett szembe Amáliával, aki miatt elveszíthette volna fő ügyfelét.

– Láttam, ki tette bele a borítékot – mondta.

A csend teljes volt.

– Pénteken, amikor kipakoltam a korsókat, láttam, hogy Amália kinyitja Inés táskáját, és elrejt valamit benne.

Aztán megértettem, mit tettem.

Csendben maradtam, mert 63 éves vagyok, és tovább kell dolgoznom.

De tegnap este Inés adott nekem egy vekni kenyeret, ami az utca utolsó lisztjéből készült.

Nem kért meg, hogy hazudjak érte.

Még csak meg sem kért, hogy beszéljek.

Martin levette a sapkáját.

– Bocsáss meg, hogy ilyen későn érkeztem.

Inés látta a kézbesítő félelmét, és bólintott.

Salvador követelte, hogy Amaliának adják át a helyiség kulcsait és a bérszámfejtési dokumentációt.

Elrendelte az iratok megőrzését, és bejelentette, hogy a tényeket bemutatja a polgárőrségnek az eltűnt pénz és a hamis vád tisztázása érdekében.

Amália azzal próbálta mentegetni magát, hogy mindez a birtok védelme érdekében kezdődött.

– Nem védtem semmit – felelte.

Eltussolta a hazugságait, én pedig túl kényelmesen éreztem magam ahhoz, hogy felfedezzem őket.

Ekkor nyitotta ki Eusebio a kék ajtót.

Egy kopott, zsinórral átkötött jegyzetfüzetet cipelt.

– Gyere ide, Salvador!

Vannak dolgok, amiket sokkal hamarabb el kellett volna mondanunk egymásnak.

Leültek a kemence mellé, miközben a szomszédok elkezdték elszállítani a székeiket az utcáról.

Eusebio kinyitotta a jegyzetfüzetet.

Voltak családlisták, liszteszsákokról szóló beszámolók, és a nehéz telek alatt szétosztott kenyérmennyiségek.

Az utolsó oldalon egy 22 évvel ezelőtti feljegyzés állt: „18 juh eladása.

Rosario Robles hadművelete.

„Hogy a lányának ne kelljen alamizsnáért koldulnia.”

Inés úgy érezte, nem kap levegőt.

Rosario volt az anyja.

Tökéletesen emlékszem arra az időre: a betegségre, az álmatlan éjszakákra és egy névtelen borítékra, benne elég pénzzel, hogy elutazhassanak Madridba és kifizessék a kezelés költségeit, amelyeket a család nem engedhetett meg magának.

Az édesanyja még 11 évig élt.

Inés sosem tudta meg, ki küldte a borítékot.

„Te voltál az?” – kérdezte.

Eusebio a jegyzetfüzetre tette a kezét.

– Az édesanyád etette a munkásaimat, amikor a fagy miatt nem tudtunk termeni.

Csak egy kicsit adtam vissza abból, amit adott nekünk.

Salvador az eredményre nézett.

Emlékezett azokra a juhokra és a vitára, amit az apjával folytatott.

Katasztrofális üzletként értelmezte az eladást.

Akkoriban bővíteni akarta a gazdaságot, elbocsátani a már nem dolgozó családokat, és modern létesítményeket építeni.

Eusebio nem engedte, hogy az idősek az utakon kössék ki.

A harc ugyanazon kemence mellett ért véget.

– Azt mondtad, ha ennyire törődöm velük, akkor költözzek hozzájuk – emlékezett vissza Eusebio.

– És azt válaszoltad, hogy már nincs gyereked.

– Ez volt a legrosszabb dolog, amit valaha mondtam.

Salvador lesütötte a tekintetét.

– Én sem kerestelek megint.

Amália folyton azt hajtogatta, hogy nem akarsz látni, de van autóm, időm és a címed.