Nyolc hónap.
Ötvenhatezer pesót utaltunk tovább neki.
De ami ezután következett, az még rosszabb volt.
Terézia elmosolyodott.
–Spórolok belőle. Nagyobb lakást akarok venni, mielőtt ők megveszik a sajátjukat.
-Szóval így?
„Szóval hozzám fognak lakni. Ha gyerekük lesz, megmondom nekik, hogy nincs értelme lakbért fizetni. Santiago beleegyezik. És ha Mariana nem hajlandó, hálátlannak fog tűnni.”
Mindketten nevettek.
Az irodámban voltam, és a mobilom kameráját néztem.
Most először mindent megértettem.
Nem akart segíteni nekünk.
Azt akarta, hogy számíthassunk rá.
Két hónappal később tudtam meg, hogy terhes vagyok.
Santiago örömkönnyeket hullatott, amikor meglátta a bizonyítékot.
Teresa majdnem felsikoltott az izgalomtól.
– Most aztán tényleg szükségük lesz rám!
Ettől a mondattól kirázott a hideg.
Augusztus végén megszületett a lányunk, Zsófia.
Teresa reggel és délután kezdett látogatni minket. Főzött, takarított, vitte a babát, és folyton azt hajtogatta, hogy nem tudunk élni nélküle.
Santiago hitt benne.
– Nézd, mennyi mindent tesz értünk anya.
Nem vitatkoztam tovább.
Figyelt.
Mígnem egy délután kimentem a gyógyszertárba, és húsz percre otthagytam Sofiát a nagymamájánál.
Visszatérve visszanéztem a felvételt.
Teresa ringatta a babámat a karjában.
– Drága lányom… apád nagyon szeret téged. Anyukád más. Ő hideg. De ne aggódj, ott van neked a nagymamád.
Hányingerem lett.
A videó folytatódott.
–Hamarosan mindannyian együtt fogunk élni. Te, apád és én. Akkor a nagymama megfelelően tud majd gondoskodni rólad.
Azon az estén letettem a számítógépet Santiago elé.
– Ezt látnod kell.
Először vitatkozni akart.
Aztán meghallotta anyja hangját.
Egy felvétel.
Aztán egy másik.
Aztán a videó, ahol átnézte a dokumentumainkat.
És végül az a beszélgetés, ahol bevallotta, hogy a hitelét már hónapokkal ezelőtt kifizette, és hogy a pénzünket egy lakás megvásárlására tartja, amivel reméli, hogy irányíthat minket.
Santiago elsápadt.
– Mindez az én anyám?
-Igen.
Másnap reggel Teresa mosolyogva érkezett egy ingatlanokkal foglalkozó mappával a kezében.
Ott hagyta az asztalunkon.
– Van egy meglepetésem – jelentette be. – Megtaláltam a tökéletes lakást négyünknek. Ha minden jól megy, jövő héten elkezdhetjük a költözés szervezését.
Santiago lassan felemelte a tekintetét.
És most először láttam a szemében valamit, amire Teresa soha nem számított:
bizalmatlanság.
3. RÉSZ
– Nem költözünk hozzád, anya.
Teresa mosolya eltűnt.
– Mit mondtál?
– Hogy Mariana, Sofia és én egyedül fogunk élni.
Teresa először a fiára nézett, majd rám.
– Mit mondott neked?
Santiago becsukta a mappát.
– Nem arról van szó, amit mondott, hanem arról, amit láttam.
A csend egyre súlyosabbá vált.
Terézia megpróbált mosolyogni.
-Nem értem.
Santiago letette a telefonját az asztalra, és lejátszott egy videót.
Az anyja megjelent a képernyőn, amint átnézte a dokumentumainkat.
Aztán egy másik.
A hangja betöltötte a konyhát:
– A kölcsönt hónapokkal ezelőtt kifizettem. Most azt gyűjtöm össze, amit befizettek.
Terézia elsápadt.
– Felvételt készítettek rólam.
– Kamerák voltak a házunkban – válaszoltam –, mert valaki engedély nélkül bement a szobáinkba, és átkutatta a holminkat.
„Én vagyok az anyád!” – kiáltotta Santiagónak.
– És pontosan ezért nem gondoltam volna, hogy meg kell védenem tőled az otthonomat.
Ez a mondat lesújtotta.
De a legrosszabb még hátra volt.
Santiago lejátszotta a videót, amelyben Teresa Sofiával beszélget.
– Anyádnak hideg van…
Leállította a lejátszást.
– Milyen nagymama az, aki megpróbál egy csecsemőt a saját anyja ellen fordítani?
– Még mindig nem ért semmit!
– Nem ez a lényeg.
Terézia sírni kezdett.
Azt mondta, mindent szeretetből tett. Hogy egyedül nevelte fel Santiagót. Hogy annyi áldozat után joga van ahhoz, hogy az élete része legyen.
„A részévé válni nem jelenti azt, hogy irányítod is” – válaszolta.
Elkérte tőle a kulcsot.
Terézia visszautasította.
Aztán én voltam az, aki kinyújtotta a kezem.
– A kulcsot, kérem.
Olyan gyűlölettel nézett rám, amit még soha ezelőtt nem láttam a szemében.
Végül az asztalra dobta.
Majdnem három hétig semmit sem hallottunk felőle.
Aztán visszatért.
Vékonyabb.
Fáradt szemekkel.
Bocsánatot kért.
„Túl messzire mentem” – mondta. „Túl sokat akartam segíteni.”
Santiago azt hitte, vége mindennek.
Én nem.
Elfogadtam a bocsánatkérést, de a szabályok világosak voltak: hetente egy látogatás, mindig előzetes értesítéssel, kulcsok nélkül, és soha nem hagyni magunkra Sofiát, amíg vissza nem nyerjük a bizalmunkat.
Teresa két hónapig engedelmeskedett.
Később rájöttünk, miért volt olyan nyugodt.
Vett egy kétszobás lakást.
A teljes ár kifizetéséhez jelentős kölcsönt kért.
És ezt annyira meg is tette, hogy meg volt győződve arról, hogy előbb-utóbb Santiago beleegyezik, hogy odaköltözzön, és segítsen fizetni.
Amikor felajánlották neki, nemet mondott.
– Saját házat fogunk venni, anya.
– De ingyen laknának itt.
– Nem lenne ingyenes, ha nekünk kellene visszafizetnünk a kölcsönödet.
– Egyszer a tiéd lesz az ingatlan!
– Nem akarok ingatlant azért cserébe, hogy te döntsd el, hogyan éljen a családom.
Teresa kiviharzott.
Röviddel ezután véget ért a szülési szabadságom. A cég, ahol dolgoztam, azt akarta, hogy visszatérjek a napi tízórás munkarendhez és a havi több szombati munkavégzéshez.
Nem fogadtam el.
Lemondtam.
Két héttel később kaptam egy távmunkás állást egy guadalajarai könyvelőcégnél, jobb fizetéssel és munkaidővel, ami lehetővé tette, hogy Sofiával legyek.
