Aztán anyámhoz fordult.
„És hatvan éven át azt hitted, hogy emiatt elhagylak?”
Anyám a könnyein keresztül nevetett.
Apám átkarolta.
Néhány nappal később anyám beavatkozása jól sikerült.
Miközben hazafelé vezettem őket, a szüleim kézen fogva ültek a hátsó ülésen.
Egy piros lámpánál apám anyámhoz hajolt, és így szólt:
„Evelyn, nincs több titkolózás.”
Anyám elmosolyodott.
– Még mindig van egy.
Apám meglepetten nézett rá.
„Most mi van?”
„A 85. születésnapi ajándékodat a szekrény tetejére rejtettem.”
Apám nevetett.
Én is.
És abban a pillanatban végre megértettem valamit.
Azon a napon még nem vesztettem el az apámat.
Egyszerűen csak rájöttem, hogy már jóval azelőtt az apám akart lenni, hogy egyáltalán muszáj lett volna.
