A bátyám tenyere még azelőtt az arcomba ért, hogy levettem volna a kabátomat. A reccsenés olyan hangos volt, hogy a karácsonyi zene mintha egy hangjegy közepén elhallgatott volna.

– Hogy merészeled itt mutatni az arcod? – kiáltotta Ryan.

Harminc ember bámult rám csillogó csillárok és ezüstfüzérek alatt. Apám, Richard Hale, a kandalló mellett állt egy pohár bourbonnal a kezében, azzal az önelégült mosollyal az arcán, amelyet gyerekkorom óta ismertem.

– A konyhában a helyed, Claire – gúnyolódott. – Nem ezzel a családdal.

Égett az arcom.

Nem nyúltam hozzá.

Csak a bátyámra néztem.

Ryan mindig is utálta, amikor nem voltam hajlandó azt a reakciót adni neki, amit szeretett volna.

Idegesen felnevetett. „Micsoda? Nincs mit mondani?”

Mögötte a Hale Development vezetői, számos városi tisztviselő, két állami szenátor és Nathan Brooks kormányzó állt, aki húsz perccel korábban érkezett az este legfontosabb vendégeként.

Apám hetekig azzal hencegett, hogy a kormányzó részt vesz a karácsonyi partiján.

Látszólag soha nem kérdezte meg, hogy miért.

Nem voltam meghívva.

Legalábbis a családom részéről nem.

A kormányzó személyesen kért meg, hogy vegyek részt.

Tizenöt éven át a családom úgy bánt velem, mint a kínos helyzetű lánnyal, aki felhagyott a családi vállalkozással. Ryan huszonhat évesen örökölt egy vezetői címet. Előadásokat kaptam arról, hogy „nehéznek” lenni.

Amikor elvégeztem a jogi egyetemet, apa virágot küldött egy képeslappal, amelyen ez állt: Talán most már találhatsz egy tiszteletreméltó férjet.

Amikor szövetségi ügyész lettem, Ryan azt mondta az embereknek, hogy „alapvetően egy kormánytisztviselő vagyok”.

Amikor három évvel később elhagytam Washingtont, azt hitték, kudarcot vallottam.

Soha nem javítottam ki őket.

Ez a hiba az ő hibájuk volt.

Ryan közelebb lépett.

„Azt hiszed, eltűnhetsz évekre, majd visszasétálhatsz, mert fontos emberek vannak itt?”

Apa kuncogott.

„Valószínűleg ingyen pezsgőt szagolt.”

Néhány vendég nevetett.

Aztán egy szék súrolta a márványpadlót.

Brooks kormányzó felállt.

Az arckifejezése teljesen megváltozott.

„Hátrálj tőle.”

Ryan pislogott.

A kormányzó átszelte a szobát.

„Kormányzó úr, ez csak családi üzlet.”

Brooks hangja mennydörögve visszhangzott a szobában.

„Tudod, kinek az arcába ütöttél?”

Ryan önbizalma eltűnt.

„Én… én csak vicceltem.”

A kormányzó megállt mellettem.

– Nem – mondtam halkan. – Nem voltál az.

Apám leengedte a poharát.

Azon az estén most először tűnt bizonytalannak.

Brooks kormányzó felé fordult.

„Mr. Hale, a lánya Claire Hale, az Állami Közintegritási Bizottság különleges jogtanácsosa.”

Apa arcából kifutott a szín.

Ryan rám meredt.

Lassan levettem a kabátomat.

Diszkréten a kabátom belsejébe tűzve ott volt az állami igazolványom.

És alatta ott volt az ok, amiért jöttem.

Lezárt bizonyítékboríték.

2. rész
Senki sem nevetett utána.

Apám gyógyult meg először.

Mindig így tett.

– Különleges ügyész? – gúnyolódott apa. – Valami ünnepélyes kormányzati pozíció?

Brooks kormányzó szinte undorral nézett rá.

“Nem.”

Felemeltem az egyik kezem.

„Kormányzó úr, kérem.”

Ez az enyém volt.

Szembenéztem a családommal.

„Az elmúlt másfél évben közbeszerzési szerződésekkel, beszerzési csalásokkal, vesztegetéssel és politikai befolyással kapcsolatos nyomozásokat felügyeltem.”

Ryannek kitátotta a szája.

Aztán bezárt.

Apa arca megkeményedett.

– Nyomoztatok ellenünk?

„Sosem mondtam ilyet.”

Ez jobban megrémítette.

Anyukám, Evelyn, előbukkant a karácsonyfa mögül.

„Claire, bármi is legyen ez, ne hozd szégyenbe apádat.”

Majdnem felnevettem.

Ryan épp most pofon vágott harminc tanú előtt, mégis valahogy én voltam a veszélyes.

Apa közelebb lépett.

„Kormányzati jelvényt viselve jöttél ide, hogy megfélemlítsd a saját családodat?”

„Nem. Azért jöttem, mert Brooks kormányzó megkért, hogy vegyek részt az állam új közbeszerzési integritási kezdeményezésének bejelentésén.”

Brooks bólintott.

„Az irodámban ma este be akartam mutatni Claire-t.”

Csend.

Ryan hirtelen elmosolyodott.

Kétségbeejtő és csúnya volt.

„És akkor mi van? A kormánynak dolgozik. Nagy ügy.”

A vendégek felé fordult.

„A húgom mindig is drámai volt.”

Aztán egyenesen rám nézett.

„Gratulálok, Claire. Végre találtál olyan embereket, akik hajlandóak úgy tenni, mintha fontos lennél.”

Figyelmesen néztem rá.

„Készen vagy?”

“Nem.”

Ez volt az ő hibája.

Ryan ivott.

Az önelégült emberek józanul veszélyesek voltak.

Önelégült részeg emberek tették tönkre magukat.

– A Hale Development nyolcszáz embert foglalkoztat – mondta hangosan. – Mi építettük fel a megye felét. Ismerünk minden polgármestert, biztost és osztályvezetőt, akit érdemes ismerni.

Apa megragadta a karját.

„Ryan.”

De Ryan elhúzódott.

„Miért félnék tőle? Tíz éven át minden fontos nyilvános pályázatot megnyertünk.”

Az ablaknál álló szenátor elmosolyodott.

Halkan megkérdeztem: „Minden licit?”

Ryan elmosolyodott.

„Nagyjából.”

„Figyelemre méltó következetesség.”

Apa arca megfeszült.

„Claire, állj meg!”

Ryan ismét nevetett.

„Azt hiszed, azért jönnek létre a szerződések, mert valaki helyesen kitölti az űrlapokat? Nőj fel!”

Ott volt.

Az arrogancia, amit hónapokig dokumentáltam.

Kinyitottam a táskámat, és letettem a telefonomat az oldalsó asztalra.

A felvevő már működött.

Az állami törvények megengedték az egyoldalú beleegyezést.

Ryan nem vette észre.

Apa megtette.

A tekintete a telefonra tévedt.

Aztán hozzám.

Valami megváltozott az arckifejezésében.

Elismerés.

Félelem.

Végre megértette, hogy nem voltam érzelmileg felkészületlen.

– Ryan – suttogta –, fogd be a szád!

Ryan azonban gyengeségnek vélte a félelmet.

Rám mutatott.

„Apa fizette az egész életét, és ő így hálálja meg ezt nekünk.”

Megráztam a fejem.

„Apa az első félév után abbahagyta a tandíjam fizetését, mert nem voltam hajlandó randizni az üzlettársa fiával.”