„De ő képzett téged.”
„Nem. Az apám sosem tanított meg karatét.”
Tamás halványan elmosolyodott.
– Akkor hogy szabadultál ki Márk szorításából?
Nem szóltam semmit.
„Honnan tudtad, hogyan kell átállítani az egyensúlyodat?”
Ekkor kezdett minden a helyére kerülni.
A gyermekkori „játékok”.
A lábmunka.
A fordulatok.
Az apám szokta nekem mondani,
„Ha elesel, tanulj meg helyesen esni.”
„Ha valaki megragad, ne húzd az ereje ellenére.”
Egész életemben azt hittem, hogy csak játszik velem.
Thomas bement az irodájába, és egy régi borítékkal tért vissza.
„Apád adta ezt nekem röviddel a születésed után. Azt mondta, hogy ha valaha egyedül jössz ide, akkor adjam oda neked.”
Remegett a kezem, amikor kinyitottam.
Benne apám kézírása volt.
„Emily, ha ezt olvasod, akkor magadtól találtad ezt a helyet. Soha nem akartam, hogy az emberek a nevem miatt tiszteljenek. Azt akartam, hogy először csak téged lássanak. Aztán azt akartam, hogy te döntsd el, érdemes-e itt megszállni.”
Lassan felemeltem a tekintetem.
Mark most velem szemben állt, mosolya teljesen eltűnt.
Tamás megkérdezte,
„Szóval, mit döntesz?”
Lenéztem a fehér övemre.
Aztán Márkra néztem.
„Én maradok.”
Márk meglepettnek tűnt.
Kinyújtottam felé az övet.
„De te fogsz engem kiképezni.”
Néhány másodpercig hallgatott.
„Azok után, amit az előbb tettem?”
– Főleg amiatt, amit az előbb tettél.
“Miért?”
Egyenesen ránéztem.
„Tehát legközelebb, amikor egy másik idegen lép be azon az ajtón, nem fogod azt mondani neki, hogy »Rossz helyen jársz«.”
A dojo ismét elhallgatott.
Aztán Márk lassan bólintott.
És csak akkor értettem meg végre, miért kért meg anyám, hogy senkinek se mondjam el, ki vagyok.
Azt akarta, hogy lássam az emberek igazi arcát, mielőtt megtudnák apám nevét.
Azért mentem oda, hogy felfedjem apám titkát.
De megértettem valami sokkal nagyobbat is.
Egy ember jellemét nem az mutatja meg a legjobban, hogyan bánik az erősekkel.
Abból derül ki, hogyan bánnak valakivel, akit gyengének tartanak.
