– Féltem, hogy elveszítelek.
Tomás arra a nőre meredt, akivel családalapításról álmodozott.
– Inkább azt szeretted volna, ha egy anya elveszíti az állását, mint hogy beismerd, hogy hazudtál nekem.
Eközben Inés megpróbálta elmagyarázni Lucíának, hogy másik munkát kell keresniük. A lány megkérdezte, hogy a gazdagok hibázhatnak-e anélkül, hogy bocsánatot kérnének.
Az anyja azt válaszolta, hogy bárki hibázhat, de nem mindenki hajlandó helyrehozni a kárt.
Másnap reggel Tomás hívást kapott egy kis szőlőtermesztők szövetkezetétől.
Egy versenytárs cég éppen finanszírozást ajánlott nekik a magánszerződéseikre vonatkozó információk felhasználásával, amelyeket Valcárcelen kívül senkinek sem szabadna tudnia.
Tomás ügyvédje, Elena Vega, bizonyítékokat kezdett gyűjteni.
Órákkal később kapott egy fényképet, amit egy ékszerkereskedőnek küldtek.
A képen a hiányzó smaragd karkötő látszott.
Mellette, az asztalon, több oldal hevert Valcárcel cégérével.
És egy kis tükör tükörképében Álvaro arcának egy része kivehető volt.
Ami egy ékszer ellopásának tűnt, árulássá változott, ami több tucat családot képes tönkretenni.
3. RÉSZ
A fénykép röviddel este 8 óra után érkezett meg Tomás irodájába.
Néhány percig senki sem szólt egy szót sem.
Elena Vega alaposan megvizsgálta a képet. A karkötő eredetinek tűnt, de a tükörképe nem tette lehetővé Álvaro jogilag érvényes azonosítását.
„Fontos jelzéseink vannak” – figyelmeztetett az ügyvéd –, „de olyan bizonyítékokat kell beszereznünk, amelyek megállják a helyüket a bíró előtt.”
Tamás ökölbe szorította a kezét.
Ismertem azokat a szállítmányozási cégeket, amelyek Álvaróval dolgoztak. Tudtam, hol tárolja az áruit, és mely szervezetek finanszírozzák a működését. Néhány telefonhívással kevesebb mint 24 óra alatt le tudtam zárni az üzletét.
Még utasításokat is diktálni kezdett az operatív igazgatójának.
De aztán eszébe jutott, hogy Inés mindenki előtt kiürítette a táskáját.
Emlékezett Lucia hangjára is, aki követelte, hogy nézzenek a kamerába.
„Töröljék azokat a hívásokat!” – parancsolta hirtelen. „Ha Álvaro bűncselekményt követett el, a törvény előtt fog felelni. Nem fogom a cégeimet felhasználni a megbüntetésére, mielőtt bebizonyítanám.”
Ez a döntés meglepte kollégáit. Tomás éveken át gazdasági befolyására támaszkodva oldotta meg a konfliktusokat.
Ez volt az első alkalom, hogy egyesek látták, hogy önként felhagy a használatával.
A nyomozás a következő napokban haladt előre.
A biztosító megerősítette, hogy a karkötő csatjára egy apró, szabad szemmel láthatatlan felirat volt vésve.
Egy burgosi ékszerész felismerte a darabot egy közvetítőtől kapott fényképen. Megerősítette, hogy valaki érdeklődött a smaragdok külön-külön történő eladásáért kapott ár felől.
A rendőrség ezeket az információkat a hozzáférési naplókkal, a megőrzött felvételekkel és az Álvaro látogatása során megtekintett üzleti dokumentumokkal együtt kapta meg.
Röviddel ezután egy döntő bizonyíték került elő.
Egy ékszerkereskedő átutalással vásárolt több drágakövet. A pénz végül Álvaro Salcedo bankszámláján kötött ki.
Amikor ügyvédje tudomást szerzett a bizonyítékokról, Álvaro beleegyezett, hogy tanúskodjon.
Elismerte, hogy Beatriz engedélyével lépett be az ingatlanba, hogy megtekintse a pénzügyi garanciával kapcsolatos dokumentációt.
Amikor azonban felfedezte a karkötőt, úgy döntött, magával viszi.
Azt is beismerte, hogy lefényképezte Valcárcel szerződéseit, hogy azokat átadja egy hitelezőnek, aki megígérte, hogy csökkenti az adósságait.
„Pénzre volt szükségem. Azt hittem, senki sem fogja felfedezni az eltűnést a gála utánig” – magyarázta.
Azt állította, hogy a nővére nem tervezte a rablást.
Ez egybeesett Beatriz kezdeti kijelentéseivel.
De volt egy igazság, amit még nem mondott el.
Miután felfedezte, hogy a karkötő eltűnt, felhívta Álvarót.
A bátyja nem vallotta be, de több napot kért egy probléma megoldására, és könyörgött neki, hogy ne említse a látogatását.
Beatriz ekkor gyanítani kezdte, hogy elvitte az ékszert.
Ennek ellenére hagyta, hogy Inés gyanú alatt maradjon.
Amikor Tomás tudomást szerzett a beszélgetésről, találkozni kért Beatrizzel az ügyvédei jelenlétében.
Fekete ruhában, kimerült arccal jelent meg.
– Soha nem állt szándékomban megbántani azt a nőt – mondta könnyek között.
– De tudtad, hogy a bátyádnak köze lehet hozzá.
„Féltem. Álvaro az egyetlen, aki a családomból maradt. Az édesanyánk beteg, és Álvaro kétségbeesett volt.”
Tamás hallgatott.
Beatriz folytatta:
„Ha elmondanám az igazat, elhagynál. Azt hittem, a bátyám visszaadja a karkötőt, és mindennek vége.”
– És mi lett volna Inéssel?
Beatriz nem válaszolt.
– Tönkrement hírnévvel hagytam volna el a házamat – folytatta Tomás. – Te pedig úgy ültél volna tovább az asztalomnál, mintha mi sem történt volna.
Aztán Beatriz felemelte a fejét.
– Őt is megvádoltad! Hagytad, hogy átkutassák a táskáját! Ne tettesd már, hogy szent vagy.
Tamás vitába szállva fogadta ezeket a szavakat.
Mert igazak voltak.
– Igazad van. Én voltam a felelős ezért a megaláztatásért. De az én hibám nem igazolja a hallgatásodat.
Beatriz megértette, hogy a kapcsolatnak vége.
Tomás nem próbálta meg anyagilag tönkretenni vagy megbüntetni a kapcsolatai felhasználásával. Arra kérte, hogy adja vissza a kulcsokat és a hozzáférési engedélyeket az ingatlanhoz. Ezután hagyta, hogy az ügyvédek állapítsák meg a bizonyított felelősségeket.
Annak a szétválásnak nem voltak tanúi, és látványos jelenetek sem történtek.
Egyszerűen véget vetett egy kapcsolatnak, amely elvesztette a legfontosabb alapját: a bizalmat.
Eközben Inés egy sokkal kevésbé fényűző valósággal nézett szembe.
Logroñói kis lakásában kiszámolta, meddig elégnek a megtakarításai.
Fizetnie kellett a lakbért, a tandíjat és a havi számlákat. Elkezdte önéletrajzokat küldözgetni szállodáknak, éttermeknek és rendezvényszervező cégeknek.
