Apám egy tapodtat sem mozdult. Egyszerűen előrehajolt, fölé magasodva a fiatalabb, lágyabb férfinak. „Ha még egy lépést teszel a lépcső felé, Ethan, elfelejtem, hogy civilizált ember vagyok, és három helyen fogom eltörni az állkapcsodat. Ülj le.”

Ethan nagyot nyelt, tekintete kétségbeesetten járt körbe a szobában. Az arrogáns zsarnok, aki előző este a tehetetlenségemen nevetett, teljesen eltűnt. Lassan hátrált, és nehézkesen leült a dohányzóasztal szélére.

Nehéz léptek dübörögtek le a lépcsőn.

Owen megjelent a lépcsőfordulón, egy hatalmas, fekete, 208 literes szemeteszsákkal a kezében. A zsák duzzadt volt, színültig tele. Laza, szinte unott arckifejezéssel Owen áthúzta a zsákot a fa korláton, majd leejtette.

Tizenöt métert zuhant, és egy nehéz, kielégítő PUPLANÁS kíséretében a hall márványcsempéjén landolt . Beverly drága parfümös üvegeinek a műanyag fóliában csapódásának jellegzetes hangja visszhangzott a folyosón.

– Hé! – kiáltotta Ethan, és újra felugrott. – Az anyám cucca!

– Ez szemét – javította ki Owen, miközben lement a lépcsőn.

Caleb szorosan mögötte haladt, kezében egy második szemeteszsákkal és egy halom bekeretezett fényképpel, amiket Beverly a komódomra tett. Nem fáradozott azzal, hogy eldobja a zsákot; levonszolta a lépcsőn, a nehéz műanyag hangosan ütődött minden egyes falépcsőnek.

Beverly megjelent a lépcső tetején, szorosan magához ölelve selyemköntösét, haja kócos, kócos madárfészekként tátongott. Arca eltorzult a teljes, arisztokratikus dühtől.

„Ethan! Csinálj valamit!” – sikította Beverly, remegő ujjával a testvéreimre mutatva. „Ezek a barbárok tönkreteszik a tulajdonomat! Azonnal hívd a rendőrséget! Tartóztasd le őket betörésért!”

Ethan az anyjára nézett, majd a nappalijában ülő három óriásra. Kidüllesztette a mellkasát, megpróbálva egy csepp férfias tekintélyt is maga után húzni. Rám nézett, aki csendben ültem a fotelben.

– Lauren, szólj a banditáidnak, hogy tűnjenek el a házamból! – követelte Ethan kissé rekedtes hangon. – Különben esküszöm, hívom a zsarukat, és börtönbe záratom őket.

Ránéztem. Már nem éreztem haragot. Éreztem a daganatot vizsgáló sebész hideg, elemző távolságtartását.

– Hívd fel őket, Ethan! – riasztotta apám, miközben előrelépett a nappaliba, és addig közeledett Ethan arcához, amíg már csak pár centire nem volt tőle. – Kérlek, tárcsázd a 911-et! Hívjuk ide a hatóságokat!

Ethan habozott, előhúzta a telefonját a zsebéből, de a hüvelykujja megdermedt a képernyő felett.

– Magyarázzuk el a rendőrségnek – folytatta apám, hangja rémisztő, halálos suttogássá halkult –, hogyan próbált meg anyagilag magára hagyni két újszülött csecsemőt. Magyarázzuk el, hogyan taszított magára egy nőt, aki egy súlyos műtét után lábadozott. Mert miközben tegnap este sört ittál és azon nevettél, hogy a lányomnak nincs hová mennie, ő nem sírt.

Apám a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy vastag, piros pecséttel ellátott barna mappát. Hevesen Ethan mellkasához csapta. Ethan ösztönösen megragadta.

– Amíg aludtál – mondta apám –, Lauren a vezetői fizetésének, a részvényopcióinak és a likvid eszközeinek minden egyes centjét egy magán, visszavonhatatlan vagyonkezelői alapba utalta, amelyhez semmilyen jogi hozzáférésed nincs. Ő a ház tulajdoni lapjának tulajdonosa. A jelzáloghitel kizárólag az ő nevére szól. Te a lakó vagy. És ma reggeltől kezdve funkcionálisan, tagadhatatlanul csődben vagy.

Ethan arcából kiszaladt a vér. Lenézett a kezében lévő mappára, majd felnézett az anyjára, aki hirtelen nagyon elcsendesedett a lépcsőn.

A hajnalhasadás teljessé vált. A várat megostromolták, és a hamis királyt kivégzésre készültek ítélni.