Amikor hazaértem, miután az anyósomat ápoltam, a férjem szeretője a saját kabátomat viselve koccintott, a ruháim pedig a hóban hevertek, miközben a férjem vigyorogva állt a tornácon. „Még az anyád sem akar majd hallani rólad” – gúnyolódott Javier. Egyetlen könnycsepp nélkül felhívtam anyámat. Hamarosan három fekete autó fékezett le a háznál, de ekkor még nem sejtettem, ki rejtette el valójában apám fadobozát.

1. RÉSZ

– Takarodj a házamból! Majd meglátjuk, ki fog érted jönni, ha rájönnek, hogy egy filléred sincs nélkülem!

Javier lehajította Clara bőröndjét a lépcsőn. A cipzár kinyílt, és Clara ruhái szétszóródtak a hóban, amely beborította a Segovia külvárosában található faház bejáratát. Clara könnyű ruhát és magas sarkú cipőt viselt. A kabát, amire szüksége volt, Vega, a férje szeretője vállára terült.

– Legalább add vissza a kabátomat – könyörgött.

Vega megigazította a ruhadarab övét.

– Azt hittem, már nem használod.

—A fegyverembe állítom.

Javier sírt a utcán.

– Ne csinálj tragédiát egy darab rongyból.

Clara aznap reggel elkísérte anyósát, Amparót egy orvosi vizsgálatra. A nő még mindig lábadozott a csípőműtétből. Clara több napra elkészítette az ételt, és egy heti dobozba rendezte a gyógyszereit. Évek óta gondoskodott róla, jóval azelőtt, hogy Javier felbérelte Vegát, hogy rendezvényeket szervezzen az éttermeiben.

Hét év házasság alatt Clara megtanulta igazolni férje távolléteit: megnyitók, vacsorák a beszállítókkal, sürgős megbeszélések. Felmondott egy virágboltban, amikor Amparo megbetegedett, és Javier megnyitotta a második üzletét. Akkor kedves szavakkal kérte meg, hogy távozzon. Most ezt a felmondást használta fel annak bizonyítékaként, hogy támogatja őt.

Hazaérve Clara két borospoharat talált az asztalon, Vega pedig már elhelyezkedett a kanapén. Javier meg sem próbálta tagadni a viszonyt.

–Négy hónapig voltunk együtt. A kapcsolatunknak vége.

– Talán neked. Elfelejtetted szólni.

Vega közbelépett, kijelentve, hogy a legjobb, ha külön életet kezdenek. Ezután bevallotta, hogy segített Clarának összepakolni a bőröndjeit. Kinyitották a fiókjait, kiválasztották, mit vihet magával, sőt, még elhunyt apja emléktárgyait is félretették.

Clara kétségbeesetten keresett egy faládát, amiben levelek és két óra volt. Megjelent Nincs. Javier megígérte, hogy elküldi neki, de nem engedte, hogy folytassa a keresést. Szótlanul az ajtó felé lökte, amíg Clara kabát nélkül el nem távozott.

Clara most, a hóban térdelve, felvett egy nedves fényképet. Javier gúnyolódott a hallgatásán.

– Még az anyád sem akar majd veled semmi közt lenni. Öt éve nem igazán beszéltél.

Fájt, mert majdnem igaz volt. Clara elhatárolódott Teresa Montalbántól, amikor az anyja megkérdőjelezte a házasságukat. A büszkesége minden beszélgetést búcsúzássá változtatott.

Ennek ellenére tárcsázta a számát.

-Anya, idejöhetsz? Nem vagyok itthon. Nincs kabátom.

Terézia nem kérdezte, kinek van igaza.

– Mondd meg, hol vagy

Röviddel ezután három fekete autó fordult be a sarkon. Egy férfi szállt ki az elsőből, és pehelykabátban Clara felé rohant. Javier mosolya lehervadt, amikor felismerte a nőt, aki az utolsó autóból szállt ki: az üzletasszony volt az, akinek a stúdiója éppen akkor nyerte el a szerződést egy tekintélyes madridi szálloda tervezésére.

És az a nő egyenesen a feleség felé közeledett, akit az előbb megalázott.

2. RÉSZ

Teresa Montalbán nem nézett az épület homlokzatára vagy Javier autójára. Letérdelt Clara mellé, megfogta jeges kezét, és megkérdezte, tud-e menni. Darío, akivel sok éve sofőrként dolgozott, befejezte a kabátja cipzárjának felhúzását Clara körül. A többi jármű a kollégáké volt, akik Teresával tértek vissza egy La Granjában tartott megbeszélésről. Nem azért szervezett lakókocsit, hogy bárkinek is lenyűgözze a társaságát.

– Montalbán asszony, meg tudom magyarázni – dadogta Javier.

– Magyarázd el a lelkiismeretednek. A lányomnak fel kell melegednie.

Miközben Clara beszállt a kocsiba, Javier megkérdezte, miért nem mondta el soha neki, hogy ki az anyja.

– Sokszor mondtam már a nevét – felelte Clara. – Sosem érdekelt, hogy mi következik.

Útközben Teresa nem mondta ki a rettegett „Figyelmeztettelek” kiáltást. Felajánlott neki egy szobát, Clara pedig, még mindig remegve, bejelentette, hogy munkát fog keresni. Az anyja vitába szállt. Ez volt az első tiszteletteljes gesztus, amit hosszú idő óta mutattak egymásnak.

Három nappal később Clara visszatért Inés, egykori kollégája virágboltjába. Hibát követett el egy rendelés összeállítása során, és hat asztaldíszt kellett újra elkészítenie. Inés nem úgy bánt vele, mint egy szegény, elhagyatott asszonnyal.

– Itt a munkádért fizetnek, nem a szánalom kiváltásáért.

Clara sajgó kézzel és olyan elégedettséggel zárta a napot, amilyet Javiertől soha egyetlen ajándék sem adott neki. Amikor megkapta a fizetését, az első számláit borítékba tette, annak ellenére, hogy Teresa felajánlotta, hogy mindent kifizet, amire szüksége van. Clara tudta, hogy az anyja képes rá; azt is tudta, hogy vissza kell szoknia ahhoz, hogy saját maga hozzon döntéseket. Azon az estén talált egy régi fényképet az apjáról, amelyen a kezében tartja a faházban lévő fadobozt. Emlékezett az apja leveleire, amelyeket halála óta minden évfordulón elolvasott. Előkeresésük már nem szeszély volt, hanem szükségszerűség.

De Amparo felhívta, meg volt győződve arról, hogy a menyét önként hagyta el. Vega azt mondta neki, hogy Clara el akar menekülni az egész családtól. Clara látni akarta, és vissza akarta kapni apja szelencéjét.

Szombaton visszatért a faházba. Amparo ott volt, botjára támaszkodva. Az asztalon egy üzenet hevert, állítólag Clara tollából: „Nem akarom tovább gondoskodni az édesanyádról. Ne keress.”

– Ezt sosem írtam – suttogta Clara.

Javier Vegára nézett. A lány azt állította, hogy Clara holmijai között találta a cetlit. Amparo tudni akarta, miért kerüli a fia a tekintetét. Vega ekkor védekezni próbálva egy váratlan mondatot mondott: