A következő napokban Leo visszatért a szeptemberi fiú szerepébe: csendes, tökéletes, láthatatlan.

Csütörtökön, az utolsó óra után, otthagyta a kék mappát az asztalon.

– El kell mondanom neked valamit.

—Dímela.

– Nem apám küldte neked az első leveleket.

Danielának néhány másodpercbe telt, mire megértette.

Leo mindent elmesélt neki: a jegyzetfüzetet, az éjszakákat, Clarát, a másolt kifejezéseket, a begyakorolt ​​aláírást. Daniela úgy érezte, hogy az elmúlt hónapok minden egyes magabiztosságának jelentése megváltozik.

„Hány?” – kérdezte.

Leo lehajtotta a fejét.

-Sok.

– A hatvanas évek?

A gyerek sírva fakadt.

–Először majdnem mindegyiket. Aztán tudta. Ott hagytam a leveleidet, ahol megtalálhatta őket, és ő is elkezdett másokat írni. Azt gondoltam, ha valaki válaszol neki, abbahagyja a szomorúságot. Azt gondoltam, ha bejössz a házhoz, felkapcsolja a villanyt.

Daniela dühöt érzett, de nem a fiú iránt. Leguggolt elé.

– Nézz rám. Nem kell megjavítanod az apádat. Nyolc éves vagy. A dolgod az, hogy nyolcéves legyél.

Dühös vagy rám?

– Azzal, amit tettél, igen. Veled nem. De egy dolgot tudnom kell: amikor apád felfedezte az igazságot, folytatta az írást?

Leó bólintott.

A hazugság nyitotta ki az ajtót.

Mateo úgy döntött, nyitva tartja.

Daniela felkapta a kabátját.

– Bruno kint van?

Húsz perccel később Bruno egy Valencia külvárosában fekvő lakópark felé autózott.

– Ha felhívod, nem enged be – figyelmeztette Daniela.

Brúnó felsóhajtott.

– Most már értem a gyereket.

Mateo háza modern, hatalmas és nyugtalanítóan csendes volt. Dolgozószobájában Mateo a csukott jegyzetfüzete előtt ült, amikor Bruno megjelent.

– Főnök, van egy problémánk.

—Eredmény.

-Nem lehet.

Daniela mögötte jött.

Mateo olyan gyorsan kelt fel, hogy a szék felborult.

– Nem lehetsz itt.

– Ezt már négy különböző módon is megírtad nekem.

–Daniela…

– Leo mindent elmesélt nekem.

Mateo arca megváltozott.

-Rendben van?

– Igen. És nem azért jöttem, hogy megbüntessem. Eleget próbált felnőtt lenni, amíg te azt gyakoroltad, hogyan kell fallá változni.

Daniela otthagyta a kék mappát az asztalon.

– Tudom, hogy az első levelek magánjellegűek voltak. Tudom, hogy Clarának írtál. És tudom, hogy amikor kiderült az igazság, továbbra is írtál nekem.

Mateo hallgatott.

–Ez már nem Leo dolga volt.

– Ez egy hiba volt.

– Nézz rám, és ismételd el, mintha hinnél benne.

Máté felnézett, de nem szólt semmit.

– Ezt én is így gondoltam.

Körbejárta az íróasztalt.

– El kell menned.

– Magyarázd el nekem, miért.

– Mert az nem biztonságos.

– César Ors által?

Mateo mozdulatlan maradt.

– Honnan tudod a nevét?

– Leo hallotta, hogy Brunóval beszélgettél. És láttam a férfit. Szürke kabát, tombolaszelvény, túl sok időt töltött a gyerekek rajzaival anélkül, hogy rájuk nézett volna. Téged figyelt.

Mateo összeszorította az állkapcsát.

– Tanár vagyok. Az a dolgom, hogy észrevegyem, ki néz, ki hazudik, és ki fél.

– Akkor meg kellene értened, miért tűntem el.

– Értem a félelmedet. Nem fogadom el, hogy helyettem dönts.

Mateo lehalkította a hangját.

– Clara az életét vesztette, mert mellettem volt.

A mondat törve hangzott el.

Az autó feléje tartott. Esett az eső. Clara megváltoztatta az útvonalát, hogy ajándékot vegyen Leónak, és soha nem tért vissza. Attól kezdve Mateo egyetlen szabály szerint élt: senki, akit szeretett, nem kerülhetett elég közel hozzá ahhoz, hogy gyengeséggé váljon.

„Leo védett, mert nem improvizálok” – mondta. „Te kívül álltál azon a világon. Aztán elmentem az iskolába, a vásárba, hagytam, hogy úgy tűnjön, mintha fontos lennél. César látta ezt.”

– Fontos vagyok.

Mateo ránézett.

– Ez a baj, ugye? – folytatta Daniela. – Nem az, hogy a levelek hamisak voltak. Hanem az, hogy igaziak.

Máté nem válaszolt.

– Mondd el hangosan. Ha nem érzel semmit, mondd. Mondd, hogy nem a válaszaimra számítottál, hogy azok az új levelek semmit sem jelentettek.

Máté kinyitotta a száját.

Egyetlen mondat sem hangzott el.

– Nem tehetem – ismerte be végül.

-Mert?

– Mert az hazugság lenne.

A szoba mozdulatlan volt.

– Éjszaka olvastam a leveleidet – mondta Mateo. – Néha háromszor is. Azt mondtad, hogy az újság az a hely, ahol megengedtem magamnak a lassulást. Senki sem értette ezt.

Daniela érezte, hogy könny szökik a szemébe.

– Amikor megtudtam Leo mi történt, véget akartam vetni neki. Leültem ide, hogy búcsúlevelet írjak, és írtam még egy levelet. Aztán még egyet. Elkezdtem úgy hagyni őket, hogy megtalálja őket. Gyávaság volt, de tudatában volt ennek.

Végighúzta az arcát.

–Tudom, hogy iszod a kávédat. Tudom, hogy a Turia folyó mentén sétálsz, amikor dühös vagy. Tudom, hogy utálod a műanyag növényeket. És tudom, hogy Leo autójára vártam, mert ez azt jelentette, hogy a mappa hazajön.

Daniela nem nézett félre.

„Hangosan ki akarod mondani az igazságot? Törődöm veled. Sokkal jobban, mint amennyi nekem jó. És ez megrémít.”

– Elhiszem ezt.

– Nem tudod, mennyibe kerülhet.

– Akkor magyarázd el nekem. De ne zárj ki a saját döntésemből.

Máté megrázta a fejét.

–Lehet, hogy megbánod.

– Akkor megbánom az egyik döntésemet.

Daniela a kezeit az asztalra tette.