Elmosolyodtam, és a szívemben valami melegség áradt szét. Thomas büszke lett volna rá.

Később aznap bementem az irodába. Lila az íróasztala fölé hajolt, szemüvegben, egy halom ösztöndíjpályázatot olvasva. Amikor meglátott, felnézett, és egy fáradt, de őszinte mosoly jelent meg az arcán.

– Szia, anya. Hozhatok egy kávét? – Nem, köszönöm, drágám. Csak beugrottam. Hogy haladsz a pályázatokkal?

Lila hátradőlt a székében, és levette a szemüvegét. – Nehéz. Annyi tehetséges fiatal van, akiknek csak egy kis esély kellene. Olvastam egy lány levelét… az anyja éjszakai műszakban dolgozik egy kórházban, takarítóként. A lány üzleti szakra akar menni, hogy egyszer ő vehessen házat az anyjának.

A hangja megcsuklott, és lesütötte a szemét. – Anya… annyira sajnálom. Minden nap eszembe jut, hogy én mit tettem veled. Hogy hagytam, hogy Greg így bánjon veled.

Odamentem hozzá, és a vállára tettem a kezem. – Lila, a múlt egy lecke, nem pedig egy életfogytiglani börtönbüntetés. Megtanultad a leckét. Ez a lány, akiről beszélsz… ő az, akinek most segíthetsz. Ez az igazi örökségünk.

Bólintott, és a kezével a kezemre simított. – Meg fogja kapni az ösztöndíjat. Én gondoskodom róla.

5. rész

Három év telt el a meghiúsult esküvő óta.

Greg a börtönbüntetése alatt próbált fellebbezni, de Mara, az ügyvédem, gondoskodott róla, hogy a bizonyítékok sziklaszilárdak maradjanak. A banki csalás és a birtokháborítás miatt kapott büntetése mellé a hatóságok további vizsgálatokat indítottak a korábbi, kétes üzleti ügyei miatt is. A kártyavár, amit hazugságokból és arroganciából épített, teljesen összeomlott.

Egy meleg nyári délutánon, amikor a szőlőbirtok kóstolóterme tele volt vendégekkel, egy ismerős arc jelent meg a bejáratnál. Greg anyja, Mrs. Vale volt az.

Megöregedett. A tartása, amely egykor oly gőgös volt, most megtört. A drága selyemruhák helyett egy egyszerű, fakó pamutruhát viselt. Amikor meglátott engem a pult mögött, egy pillanatra megállt, mintha legszívesebben visszafordulna. De aztán vett egy mély lélegzetet, és odasétált.

– Eleanor – mondta halkan.

– Mrs. Vale – válaszoltam, a hangom udvarias, de távolságtartó maradt. – Miben segíthetek?

A nő idegesen tördeli a kezeit. – Tudom, hogy nincs jogom itt lenni. De… Greg jövő hónapban szabadul. A próbaideje alatt munkát kell találnia, különben visszaviszik. Senki sem akarja alkalmazni a városban. A nevünk… a nevünk már semmit sem ér.

Némán figyeltem. Emlékeztem a hangpostájára. “Hálásnak kellene lenned, hogy a lányod megmenekült attól a kis életedtől.”

– Azt akarja, hogy adjak neki munkát? – kérdeztem, és nem tudtam elrejteni az iróniát a hangomban. – Annak a férfinak, aki megpróbálta ellopni a birtokomat, és aki fizikailag bántalmazta a birtokvezetőmet?

Mrs. Vale szeme megtelt könnyel. – Kérem, Eleanor. Kétségbe vagyok esve. Megváltozott. Tényleg. Bármit elvállal. Fizikai munkát, takarítást… bármit.

A takarítás szó hallatán egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. A sorsnak nagyon furcsa humorérzéke van.

– Mrs. Vale – kezdtem lassan, és egyenesen a szemébe néztem. – Húsz évig takarítottam éjszaka. Súroltam a padlót, hogy a lányomnak jövője lehessen. Tudom, milyen kemény munka ez. De azt is tudom, hogy ehhez a munkához tisztesség és alázat kell. A fiának egyik sincs meg.

– De…

– Bellweather Ridge-ben nincsenek titkok, és nincsenek hátsó ajtók. Ez a birtok a bizalomra és a kemény munkára épül. Nem fogom megkockáztatni a személyzetem biztonságát és nyugalmát Greg Vale miatt. Sajnálom, de a válaszom nem.

Mrs. Vale lehajtotta a fejét, és némán bólintott. Ahogy kifelé indult, még utoljára megfordult. – Maga nagyon erős nő, Eleanor. Bárcsak ezt hamarabb láttam volna.

– Én mindig is erős voltam – válaszoltam. – Maguk csak azt látták meg belőlem, amit látni akartak.

6. rész

Az ősz egy különleges eseményt hozott Bellweather Ridge életébe. Az alapítvány ötödik évfordulóját ünnepeltük.

A birtok hatalmas udvarán felállítottunk egy hosszú, elegáns asztalt, amelyet fehér abrosszal borítottunk, és a saját szőlőinkből származó borokkal raktunk meg. De az asztal körül nem gazdag befektetők vagy felszínes társasági emberek ültek.

Ott ültek az ösztöndíjasaink. Fiatal lányok és fiúk, akiknek az élete megváltozott a Thomas Hale Alapítvány jóvoltából. Ott ültek a szüleik, akik közül sokan – hozzám hasonlóan – kétkezi munkával tartották el a családjukat. És ott ült a személyzetünk is, Javierrel az élen.

Én az asztalfőn ültem, Thomas régi, csorba bögréjével a kezemben, tele forró teával. Mellettem Lila foglalt helyet. Már nem az a bizonytalan, másoknak megfelelni akaró lány volt. Magabiztos, sugárzó nővé érett, aki tudta, mit akar az élettől.

Amikor a nap elkezdett lemenni, aranyszínűre festve a dombokat, Lila felállt, és megkocogtatta a borospoharát. A beszélgetések elhalkultak.

– Szeretnék mondani valamit – kezdte Lila, és a hangja tisztán zengett a csendben. – Öt évvel ezelőtt ezen a helyen majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját. Majdnem eldobtam magamtól az egyetlen embert, aki soha, semmilyen körülmények között nem mondott le rólam.

Rám nézett, és a szemei csillogtak a visszatartott könnyektől.