Ahogy az ősz lassan beköszöntött, a falevelek rozsdabarnára és aranysárgára színeződtek, majd hullani kezdtek. Henry látogatásai ritkábbak lettek. A hideg, nyirkos idő kikezdte az amúgy is gyenge ízületeit, és a szíve már nem bírta a sétákat. Amikor két hétig nem láttuk őket, aggódni kezdtünk. Egyik kedden, a műszakom végeztével nem mentem haza. Beültem az autómba, és elhajtottam ahhoz a kis fehér faházhoz a kék ajtóval.
Amikor bekopogtam, Barney halk, tompa ugatása fogadott. Nem dühös ugatás volt, inkább jelző. Henry lassan, nagyon lassan nyitott ajtót. Sápadt volt, és egy oxigénpalack csöve futott az orrához. De amikor meglátott engem, felderült az arca. – Owen! – mondta, és hátralépett, hogy beengedjen. Barney azonnal ott termett a lábamnál, csóválva a farkát, és megszaglászta a tűzoltó csizmámat. – Milyen kedves tőled. Épp teát akartam főzni. – Ne fáradj, Henry, megcsinálom én – mondtam, és átvettem tőle az irányítást a konyhában.
Ettől a naptól kezdve a laktanya szerepköröket cserélt Henryvel. Mivel ő nem tudott jönni hozzánk, mi vittük el hozzá a laktanyát. Beosztottuk magunk között a napokat. Jack hétfőnként ment, és felvágta a tűzifát a télre, hogy Henrynek ne kelljen ezzel bajlódnia. Miles szerdánként bevásárolt neki, és hozta a friss újságot. Én a hétvégéket vállaltam. Megsétáltattam Barneyt – bár az igazat megvallva, ő sosem akart messzire menni a háztól, mindig visszafelé húzott, sietve vissza Henryhez –, majd órákat ültünk a nappaliban, hallgatva a régi lemezeket.
A ház tele volt emlékekkel. Henry sokat mesélt Margaretről, az életükről, a nehézségekről és az örömökről. Megtanultam tőle, hogy a hosszú élet titka nem az egészség vagy a szerencse, hanem az a képesség, hogy megbocsássunk magunknak és másoknak a tökéletlenségekért. Barney ezeken a délutánokon mindig Henry ölében feküdt, vagy ha az öregember a kanapén aludt, a mellkasára hajtotta a fejét, figyelve a légzését. Ő volt a legéberebb őrszem, akit valaha láttam.
A tél kemény volt és könyörtelen. Ugyanaz a fagyos, szélfútta időjárás tért vissza, mint egy évvel korábban, amikor Barney azt a bizonyos hét kilométert megtette. Február végén jártunk, a hó vastagon borította be a várost. Egy csütörtök hajnalban megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Henry száma villogott, de amikor felvettem, nem az ő hangját hallottam. Egy női hang volt, a szomszédja, Mrs. Higgins.
– Owen? – kérdezte remegő hangon. – Sajnálom, hogy ilyen korán hívom. Henry… Henry az éjszaka folyamán elment. Álmában érte a halál. Békés volt.
A világ egy pillanatra megállt körülöttem. Bár hónapok óta készültünk erre a pillanatra, amikor valóban bekövetkezik, a veszteség súlya mindig letaglózó. – Értem. Köszönöm, hogy szólt – suttogtam. – És… Barney? – Ezért hívtam önt – mondta Mrs. Higgins, és a hangja elcsuklott. – Ott fekszik mellette az ágyon. Nem hajlandó megmozdulni. Amikor a mentősök megérkeztek, hogy elvigyék Henryt, Barney odaállt az ágy elé, és nem engedett senkit a közelébe. Nem agresszív, csak… csak védelmezi őt. Azt mondta nekem Henry, hogy ha bármi történik, magát hívjam.
Húsz perccel később ott voltam. Amikor beléptem a kis kék ajtón, a házban hideg és csendes üresség fogadott. A mentősök a nappaliban várakoztak, tanácstalanul. Bementem a hálószobába. Henry ott feküdt az ágyon, mintha csak aludna. Az arca végtelenül nyugodt volt, mentes minden fájdalomtól és aggodalomtól. És mellette, a fejét Henry hideg, élettelen kezére hajtva, ott feküdt Barney. Nem remegett. Nem sírt, mint egy évvel ezelőtt a tűzoltóságon. Most csak végtelen, csendes gyászt láttam a szemeiben.
Lassan, minden hirtelen mozdulatot kerülve odaléptem az ágyhoz. Letérdeltem Barney mellé, pont úgy, ahogy Henry tette azon a téli éjszakán a laktanyában. – Szia, fiú – suttogtam, és a kezemet óvatosan a hátára tettem. Barney lassan felém fordította a fejét. A szemei mélyek voltak, fáradtak. Megnyalta a kezemet. Egyetlen, elnyújtott mozdulattal, mintha azt mondaná: “Tudom. Tudom, hogy elment.”
– Megígértem neki, emlékszel? – folytattam, miközben a könnyeim szabadon folytak végig az arcomon. – Megígértem neki, hogy sosem maradsz egyedül. Itt az idő, Barney. Hagyjuk őt pihenni. Gyere velem.
Barney még egyszer, utoljára végignyalt Henry kezén. Aztán egy mély, ziháló sóhajt hallatott, lassan feltápászkodott, és leugrott az ágyról. Odasétált az ajtóhoz, de visszanézett. Búcsúzott. Aztán kilépett a folyosóra, és odaállt mellém. Amikor elhagytuk a házat, Barney nem nézett hátra. Tudta, hogy aki az otthont jelentette számára, már nincs ott a négy fal között.
Henry temetése egy csendes, napsütéses kora tavaszi napon volt. A gyerekei, akik az elmúlt hetekben végre hazautaztak, megköszönték nekünk mindazt, amit az apjukért tettünk. A tűzoltóállomás teljes legénysége ott volt, díszegyenruhában. Jack, Miles és én álltunk a legközelebb. Én fogtam Barney pórázát. A kutya végig némán, méltóságteljesen ült a sír mellett. Amikor az első rögök a koporsóra hullottak, Barney felállt, odasétált a nyitott sírhoz, beleszagolt a levegőbe, majd visszaült mellém, és a lábamnak támaszkodott.
