Egyik este, miután Mason és Milo takaróerődöket építettek a nappaliban, Trevor a pultnak támaszkodott és kifújta a levegőt.
„Bree, teljesen le vagyunk vacakolva. Fáradtak vagyunk. De úgy érzem, tele van a ház. Eddig nem tudtam, mit jelent a „tele”.”
Breanna a rakétákkal díszített takaró alatt összegömbölyödve ülő ikrekre nézett. „Azt hiszem, vannak lelkek, akik sokszor találják meg egymást, bármennyi rossz utat is tesznek.”
Hónapokkal később a bíróság véglegesítette a gyámsági papírokat. A bíró megkérdezte Milót, mit akar. Milo nyugodt hangon így válaszolt: „Azokkal akarok maradni, akik megtaláltak. És életben akarom tartani azokat, akik életben tartottak.”
A bíró elmosolyodott és lebélyegezte a papírokat. Breanna végigsírta az egész utat hazafelé.
Szilveszterkor, az elsőn azóta, hogy minden megváltozott, Mason és Milo egyforma kötött sapkát viseltek és csillagszórókat tartottak a hideg hátsó udvarban. Tűzijáték robbant ki a város felett ezüst és bíbor színekben.
Milo suttogta: „Emlékszem a fényekre azelőttről. Amikor nem kaptam levegőt. Azt hittem, hogy mennem kell. De talán azt is jelentette, hogy vissza kell találnom.”
Breanna megölelte. „Megtetted. És nem engedjük el újra.”
Mason összekulcsolta a kezüket. „Most a fények azt jelentik, hogy megcsináltuk. Együtt.”
A csillogó ég alatt álltak. A hegyek felől fújó szél fenyő és tűzijáték illatát hozta. A távolban szirénák és éljenzések keveredtek egyetlen fényes hanggá.
A családok nem mindig szülőszobában születnek. Néha egy zsúfolt tér közepén, szétszóródott hókúpok és összetört emlékek között történnek. Néha azzal kezdődnek, hogy egy gyermek a világra mutat, és olyasmit mond, amire senki sem számít.
Néha egy álommal kezdődnek.
