– Írhatott volna Silvanónak 5 perc alatt, hogy lemondja a jövőmet, de ezt 4 év alatt nem tudta volna befejezni.

– Nem tudom, hányszor próbálkozott. Csak azt tudom, hogy sosem dobta el a lepedőt.

A kelleténél nagyobb erővel tette le az asztalra.

– Ne változtasd a gyávaságot gyengédséggé.

– Én nem csinálom.

Lucia határozottsága megállította.

„Az anyád kegyetlen tudott lenni. Akár két napig is el tudott volna hallgatni, ha olyasmit tettem, amit helytelennek tartott. Egyszer egy hónapig vitatkozott egy szomszédjával egy kerítés miatt. Még a törölközők hajtogatásában is megjavított. Nem fogok szentet csinálni belőle csak azért, mert meghalt.”

– Akkor miért maradtál?

Lucia válaszára várt egy kicsit.

San Jerónióba érkezett, hogy ideiglenes általános iskolai tanári állást töltsön be. Amikor leszállt a buszról, rájött, hogy az iskolai bizottság már felvett valaki mást, mivel a késedelmi értesítés nem érkezett meg hozzá. Csak néhány napra volt elég pénze, és nem éltek közeli rokonai Durangóban.

Elena felajánlotta neki a vendégszobát.

–Nem volt gyengéd. Azt mondta nekem: „Az ágy tiszta. Ha maradsz, söpörd fel az udvart, és fizess, amikor tudsz.” Azt hittem, csak alkudozás volt.

Lucía helyettesítő tanári állásokat kapott, majd magánórákat adott. Elkezdte fizetni a lakbért.

– Aztán megszűnt üzlet lenni.

Lucía elmagyarázta, hogy Elena soha nem hívta fel a lányát, és nem is fogadta el, hogy a családját hívja. Amikor azonban Lucía influenzás lett, három éjszakát töltött borogatást cserélve, és az ágy melletti széken aludt. Másnap reggel úgy tett, mintha csak azért tette volna, mert „egy beteg nő nem alkalmas arra, hogy felsöpörje a teraszt”.

Gabriel körülnézett. A házban apró, szinte képtelen helyeken tartotta a holmiját: egy régi övcsat, egy tompa kés, az ónbögre. Semmi sem volt kiállítva ereklyeként.

Másnap Lucia hagymás húst főzött. A krumplit apró kockákra vágta.

– Több fiú – motyogta Gabriel gondolkodás nélkül.

Lucia alig mosolygott.

–Így tanított meg. Azt mondta, hogy ha nagy darabot találsz, ott kell hagynod az egész tányért.

Gábriel arca megkeményedett.

Lucia letette a serpenyőt az asztalra.

–Én is minden évben ezt főztem a születésnapodon.

Letette a villát.

– Minden évben?

—A 6.

– Ez semmit sem old meg.

– Soha nem mondtam, hogy megtenném.

A szag visszarepítette a hideg telek gyermekkorába, amikor Elena azért készítette el az ételt, mert nem volt elég az ünneplésre. Pontosan emlékezett rá, hogyan szolgált fel neki először egy adagot, majd tettette, hogy nem éhes, hogy adhasson neki még egy adagot.

Gábriel felállt az asztaltól.

–Az, hogy eszébe jutott, mennyire szeretem a hagymát, nem adta meg neki a jogot, hogy eldöntse, ki legyek.

-Nem.

Az azonnali válasz inkább lefegyverezte, mint egy védekezés.

Azon a délutánon vette fel először a sarkantyúkat. Nehezek voltak. A bőr száraz volt, de évek óta beolajozták.

– Búcsúzóul vette őket.

-Igen.

– És aztán megakadályozott abban, hogy elmenjek.

-Igen.

– Ez undorító.

– Ez ellentmondásos.

Gábriel ingerülten nézett rá.

– Nem kell kijavítanod.

– Nem akarlak kijavítani. Csak azt mondom, hogy két dolog lehet igaz egyszerre.

Azon az estén, a verandán ülve, Gabriel elmagyarázta, mit jelent számára a munka. Nem csak a fizetést. Ez volt az első felnőttkori döntés, amit teljes mértékben a sajátjának érzett. Összepakolt egy bőröndöt, megjavította a székét, és spórolt az útra. Olyan helyre akart eljutni, ahol senki sem ismeri az anyja miatt.

–Amikor lemondta, úgy éreztem, mintha megerősített volna bennem valamit. Hogy csak akkor lehetek felnőtt, ha ő is beleegyezik.

Lúcia hallgatott.

– Rosszul tette. Nem fogom enyhíteni a helyzetet, hogy elbúcsúzhass egy kényelmesebb változatától.

Gábriel mély levegőt vett.

– Elismerted ezt valaha is?

Lucia felkelt, bement a házba, és egy kis jegyzetfüzettel tért vissza.

-Egyszer.

Kinyitott egy megjelölt lapot.

Elena egy gyógyszerlista margójára egy mondatot írt: „Silvano azt hitte, Gabriel nevében beszélek. Hagytam, hogy elhiggye. A válasz nem az enyém volt.”

Gábriel háromszor olvasta el.

Aztán meglátott egy randit.

Csak 7 hónapja volt.

– Miért nem keresett meg azóta, hogy ezt leírta?

Lucia lesütötte a tekintetét.

– Mert amikor végre eldöntötte, hogy megteszi, valami olyasmit érzett, ami miatt abbahagyta.

Gábrielt hideg futotta végig.

-Milyen dolgot?

Lucía a tálalószekrényhez lépett, és kivett egy másik borítékot, amelyen egy Chihuahua-i bélyeg volt.

– Egy levél, amelyet az édesanyádnak címeztek.

Gabriel azonnal felismerte a feladó aláírását.

Silvano Roblesé volt.
3. RÉSZ
Gabriel néhány másodpercig nem bontotta ki a borítékot.

– Írt neki?

– Csak ezt a levelet láttam. Édesanyád hét hónappal a halála előtt kapta meg. Utána egy ideig nem próbált neked írni.

Gábriel feltörte a pecsétet.

A levél rövid volt.

„Elena: Néhány hónapja láttam Gabrielt Chihuahuában. Jól van. Lovakkal foglalkozik, és nevet szerzett magának. Nem kérdezősködött felőled. Nem tudom, hogy érdekelné-e, hogy írtál nekem, és érdeklődtél felőle, szóval nem fogok neki olyan információt adni, amit nem kért. Ha úgy döntesz, hogy keresed, magadnak kell megtenned. Ne kérj tőlem többé kezességet egyikőtökért sem.”

Gábriel lehunyta a szemét.

–Silvano tudta, hogy rólam kérdezősködik.

-Igen.

– És soha nem mondta el nekem.