– Terhes vagy. Nem hozhatsz ilyen döntéseket.
– A terhesség nem vette el a döntésképességemet.
– Anyám nem akart megbántani.
– Az édesanyád nagyon jól tudja, mit csinál. A probléma az, hogy négy éven át úgy tettél, mintha nem tudnád.
Amikor az ajtóhoz értem, Rodrigo lehalkította a hangját.
– Ne csinálj semmi hülyeséget. Vissza fogsz jönni.
Ez nem kérdés volt.
Egy olyan férfi magabiztossága volt ez, aki hozzászokott, hogy engedek.
Még utoljára ránéztem.
– Ezt gondoltad a tegnapi Marianáról is.
Becsuktam az ajtót.
A Tepotzotlánba tartó buszon hétszer rezgett a telefonom.
Rodrigo.
Aztán Terézia.
Végre jött egy üzenet az anyósomtól:
„Egy igazi nő tudja, hogyan kell megbocsátani és hogyan kell egyben tartani a családját. Ne használd fel a terhességet a gyermekemmel való manipulálásra.”
Kétszer is elolvastam a mondatot.
Aztán megnéztem a táskámban lévő ultrahangot.
És most először értettem meg, hogy a távozás nem egy hirtelen felindulásból fakadó reakció volt.
Anyaként ez volt az első döntésem.
De ami a következő hetekben történt, sokkal jobban megváltoztatta az életemet, mint ahogy az a tulipánnak sikerült kitörnie belőle.
3. RÉSZ
Sofia az állomás előtt várt rám, pizsamája fölött pulóverben, kezében egy termosz forró csokoládéval.
Nem kérdezett semmit, amikor meglátta a bőröndöt.
Csak átölelt.
Ekkor majdnem komolyan sírtam.
Nem Rodrigo által.
A megkönnyebbülésért, hogy eljutottam egy olyan helyre, ahol senki sem követelte tőlem, hogy igazoljam a fájdalmamat.
Sofia háza egyszerű volt, világos falakkal, cserepes növényekkel az udvaron, és lánya, Valentina rajzai a hűtőszekrényen. Három éve elvált, és egyedül nevelte a lányt, miközben könyvelőként dolgozott.
„Maradj, ameddig csak szükséged van rá” – mondta nekem. „Egy hétig, három hónapig, vagy amíg meg nem születik a baba.”
Az első pár napban sokat aludtam.
A terhesség kellemetlenségei is megérkeztek. Egyik reggel a mosogató fölé görnyedtem, miközben Sofia fogta a hajamat.
– Gratulálok – viccelődött. – Hivatalosan is csatlakoztál a klubhoz.
Nevettem.
És az a kis nevetés meglepett.
Nem emlékeztem, mikor éreztem magam utoljára könnyűnek.
Rodrigo minden nap felhívott.
Három napig nem válaszoltam. Aztán válaszolt egy üzenetre, amiben azt írta, hogy „beszélnünk kell a babáról”.
– Részes lehetsz a gyerekünk életében – mondtam neki, amikor végre felvettem a hívást. – De nem jövök vissza csak azért, mert terhes vagyok.
– Szükséged van egy férjre.
– Nyugalomra és békére van szükségem.
– Anyukám is sajnálja.
– Anyukád megbánta, amit tett, vagy azt, hogy elmentem?
Nem válaszolt.
Két nappal később Teresa küldött nekem egy még hosszabb üzenetet. Azt írta, hogy „valami jelentéktelen dolog” miatt teszek tönkre egy családot, hogy a házasságokat türelemmel lehet fenntartani, és hogy egy jó nő tudja, hogyan nyelje le a büszkeségét.
Elmentettem az üzenetet.
Nem azért, hogy kínozz engem.
Nehogy elfelejtsük.
Elkezdtem távmunkában dolgozni. Találtam egy közeli nőgyógyászt is, és rendbe tettem a pénzügyeimet. Voltak megtakarításaim és stabil állásom. Nem olyan életet éltem, amilyennek elképzeltem, de most először a saját döntéseimre építettem az életet.
Egyik délután éppen orvosi vizsgálatról sétáltam vissza, amikor elkezdett szemerkélni az eső.
A macskakő nedves volt.
Egy autó bukkant fel egy szűk kanyarban. Pánikba estem, egy ügyetlen lépést tettem, és még az utcára sem értem, megcsúsztam.
Az autó azonnal fékezett.
– Asszonyom! Jól van?
Egy férfi futott le.
Úgy harminchét éves lehetett. Magas, sötét hajú, ingujját feltűrte a kabátja alá. Nem úgy nézett ki, mint egy regényhős. Csak őszintén aggódónak tűnt.
– Jól vagyok – mondtam, és megpróbáltam felkelni.
-Lassan.
A karomnál fogva tartott anélkül, hogy magához rántott volna.
A tenyere és az egyik térde lehorzsolódtak.
– Hoztam egy elsősegélycsomagot.
— Nem szükséges.
– Igen, így van.
Olyan nyugodtan mondta, hogy végül elfogadtam.
Alejandrának hívták.
Építész volt, és ideiglenesen számos régi épület felújításán dolgozott a környéken.
Megtisztította a sebeimet, felajánlotta, hogy hazavisz, és az egész út alatt egyetlen személyes kérdést sem tett fel.
Mielőtt kiszálltam volna, adott nekem egy névjegykártyát.
– Két háztömbnyire alszom. Ha holnap jobban fáj a térded, vagy el kell vinni a klinikára, hívj fel.
Megnéztem a kártyát.
– Mindig megadod a telefonszámodat azoknak a nőknek, akiket majdnem elgázol?
Mosolygott.
– Csak azokat, akiket nem gázolok el. Ez egy fontos különbség.
Hetek óta először nevettem hangosan.
Alejandro miután meglátott belépni az ajtón, elment.
Soha nem gondoltam volna, hogy másnap újra látom.
Még a következőt sem.
Tepotzotlán elég kicsi volt ahhoz, hogy elférjen.
Néha kávét venni találtam. Máskor a projektről hazafelé menet elhaladt a házam mellett. Öt percig beszélgettünk a kerítés mellett. Aztán tíz percig.
Soha nem próbált közelebb kerülni, mint amennyire megengedtem.
Pontosan ez volt az, ami elkezdte felkelteni a figyelmemet.
Egyik este az eget néztük, és ő három csillagot mutatott nekem.
—Az Orion-öv.
– Honnan tudsz te ennyit?
– Apám tanított meg gyerekkoromban.
Némák maradtunk.
Nem volt kínos csend.
Rodrigóval mindig is úgy éreztem, hogy ki kell töltenem a hézagokat, javítanom kell a hangulatot, és előre kell látnom a következő reakciót.
Alejandróval egyszerűen csak lehetnék.
Hetekkel később találkoztunk a klinikán.
Épp most voltam megint ultrahangon.
Hét hét. A baba szíve tökéletesen vert.
