Azért választott filmeket, mert én „mindig furcsa filmeket” választottam.

Megigazította a ruháimat a bulik előtt.

Ha egy hívást elmulasztottam, akkor még háromszor hívott.

Nem ismertem fel kontrolláló viselkedésként.

Egyszerűen megtanultam kimondani:

„Amit csak akarsz.”

Egyik délután Marcus átrendezte a kirakatot.

Két könyvet tartott a kezébe.

„Melyik?”

Megvontam a vállam.

“Bármi.”

Mozdulatlanul maradt.

– Melyiket, Jeannie?

“Bármelyik.”

„Nem azt kérdeztem, melyik nem dúlná fel a civilizációt.”

Nevettem.

Újra felemelte a könyveket.

„Mit akarsz?”

Tanulmányoztam őket.

„A kék.”

“Nagy.”

Betette az ablakba.

Semmit sem kellett volna jelentenie.

De Marcus folytatta.

Kávérendelések.

Munkabeosztások.

Jelzések megjelenítése

Zene.

„Mit gondolsz?”

„Mit akarsz?”

„Melyiket részesíted előnyben?”

Apró kérdések.

Jelentéktelennek tűntek.

De lassan rájöttem, hogy szinte senki más nem kérdezte meg őket tőlem.

Egyik délután Tyler bejött a boltba, és kritizálta a pulóveremet.

Azonnal bocsánatot kértem.

Marcus a közelben polcra tette a könyveit.

Nem nézett Tylerre.

Rám nézett.

„Tetszik neked a pulóver, Jean?”

Tyler nevetett.

„Úgy tűnik, valakinek muszáj.”

Lenéztem magamra.

– Igen – mondtam.

„Így van.”

Tylerrel három hónappal később szakítottunk.

De volt még valaki azokból az évekből, akire még tisztábban emlékeztem.

Márkus felesége.

Nevetséges karikatúrákat rajzolt az uzsonnástáskáira.

Marcus a pénztárgép mellé ragasztotta a kedvenceit.

Minden csütörtökön pontosan ötkor jött el a munkából.

„Regionális találkozó” – ugratta egyszer valaki.

Marcus felkapta a kabátját.

„Vacsora a feleségemmel.”

„Fontos a találkozó, Marcus.”

„Túlélni fogják.”

Aztán egy csütörtökön mégsem ment el.

Az irodájában ült, és a telefonját bámulta.

A következő héten alig szólalt meg.

Egy hónappal később Marcus elhagyta a könyvesboltot.

A felesége beteg volt.

Hazament, hogy gondoskodjon róla.

Soha többé nem láttam.

Végül azt hallottam, hogy meghalt.

És most, 11 évvel később, ott ült anyám vacsoraasztalánál.

Nem tudtam nem azon tűnődni, vajon anya érti-e, mire vállalkozik.

Marcus valamivel kilenc utánig maradt.

Anya mosolyogva állt az ajtóban, miközben a kocsija tolatott.

Aztán becsukta és felém fordult.

“Jól?”

Kinéztem az ablakon, amíg a hátsó lámpái el nem tűntek.

Anya mosolya lehervadt, amikor meglátta az arckifejezésemet.

„Anya, mielőtt közelebb mennél hozzá, tudnod kell valamit.”

Nem szólt semmit.

Szóval meséltem neki a könyvesboltról.

Marcusról.

A feleségéről.

Arról, hogy milyen mélyen beleszőtte magát az a házasság.

Anya közbeszólás nélkül hallgatta.

Végül kimondtam, ami egész este nyomasztott.

„Egész életedben második lettél, anya.”

A szemöldöke összerándult.

„A számlákhoz. A munkához. Apához, amikor még a környéken volt. Hozzám.”

Nyeltem egyet.

„Nem akarom, hogy az életed hátralévő részét azzal töltsd, hogy olyannal versenyezel, aki itt sincs.”

Anya nem válaszolt.

Ehelyett bement a folyosóra, és levette a kabátját a fogasról.

– Vedd fel a cipődet, Jean!

Mereven bámultam.

“Mi?”

Felkapta a kulcsait.

„Elmagyarázhatnám, de akkor is azt hinnéd, hogy mentségeket keresek neki.”

A tekintetem találkozott.

„Van valami, amit látnod kell.”

Anya úgy 15 percig vezetett anélkül, hogy magyarázkodott volna.

„Elrabolsz engem?”

“Igen.”

„Jó tudni.”

„Túl sok kérdést teszel fel.”

„Te neveltél fel, anya.”

Ez végre mosolyt csalt az arcára.

De ő tovább vezetett.

Egy kis szabadidőközpont mögötti közösségi kertbe fordultunk.

A legtöbb telek sötét volt, de a főutat meleg fényfüzérek szegélyezték.

Aztán megláttam Marcust.

Egy paradicsompalánta mellett térdelt, és gondosan egy szárat kötött egy fakaróhoz.

Anya leengedte az ablakot.

„Fojtogatod.”

Márkus felnézett.

„Támogatom.”

„Eltávolodik tőled.”

„Hálátlan növény” – mondta.

Anyára meredtem.

– Tudtad, hogy itt lesz?

– Tudtam, hogy valószínűleg itt lesz.

Leparkolt.

Marcus leporolta a térdéről a koszt, ahogy közeledtünk.

Az arckifejezése ellágyult, amikor meglátott engem.

„Á.”

Összefontam a karjaimat.

„Ez megnyugtató.”

Anya megérintette a könyökömet.

– Jean, nézz körül!

Megtettem.

Kis táblák jelöltek több kerti parcellát.

Néhányan neveket viseltek.

Másoknak randevúik voltak.

Marcus követte a tekintetemet.

„Ez a részleg egy gyászoló csoporthoz tartozik.”

„Gyászcsoport?” – kérdeztem.

A paradicsomok felé biccentett.

„A feleségem minden nyáron termesztette őket.”

A hangja kissé megváltozott.

„Miután meghalt, rá sem tudtam nézni anélkül, hogy ne gondolnék rá.”

Szünetet tartott.

„Amikor csatlakoztam a csoporthoz, azt mondták, ültessünk el valamit, amit elég sokáig életben kell tartanunk ahhoz, hogy még egy szezont kibírjunk.”

– És paradicsomot választottál?

Anya felhorkant.

„Arrogancia. Két bandát ölt meg.”

– Másfél – javította ki Marcus.

“Két.”

Márkus felsóhajtott.

– Az édesanyád nagyon támogató.

Ránéztem anyára.

– Tudott a feleségéről?

„Persze, hogy tudtam.”

“Mennyi?”

Anya a kabátja zsebébe csúsztatta a kezét.

„Elég ahhoz, hogy tudjam, kedvelhettem volna őt.”

Ez megállított.

Egész este azt feltételeztem, hogy anya túl el van ragadtatva ahhoz, hogy észrevegye, amit látok.

Ehelyett többet látott.

Marcus közelebb lépett, de távolságot tartott közöttünk.

Egyenesen ránéztem.

„Még mindig szereted őt?”

“Igen.”

Azonnal válaszolt.

Marcus a görbe paradicsompalánta felé pillantott.

„Meghalt, Jeannie. Nem törölték ki.”

Aztán Anyára nézett.

„Az, hogy szerettem az édesanyádat, nem követelte meg tőlem, hogy hagyjam abba a nő szeretetét, aki megtanította nekem, hogyan kell.”

Összeráncoltam a homlokomat.

„Mit is jelent ez egyáltalán?”

Marcus ledörzsölte a hüvelykujjáról a földet.

„Emlékszel, hogy megkérdeztem tőled a könyvesboltban, hogy mit szeretnél?”

Bólintottam.

Halványan elmosolyodott.

„Ez eredetileg nem az én bölcsességem volt.”

Mereven bámultam rá.

„A feleségem dühös volt rám, mert mindent én terveztem. Éttermeket. Nyaralásokat. Hétvégéket.”

Megrázta a fejét.