A védőügyvéd megpróbált darabokra szedni. Megpróbálta elhitetni az esküdtszékkel, hogy én egy bosszúálló, kapzsi fiú vagyok, aki szándékosan tönkretette a saját családját, hogy rátehesse a kezét a vagyonra. – Önnek haszna származott a cég bukásából, nemde, Mr. Arden? – kérdezte gúnyosan az ügyvéd, szándékosan az új nevemen szólítva. – Nem – feleltem nyugodtan, a mikrofonba hajolva. – Nekem abból származott hasznom, hogy kiléptem a hazugságaikból. A szoftveremet hónapokkal azelőtt eladtam, hogy ők magukra húzták volna a rácsot. Én csak átadtam a térképet a hatóságoknak. A szakadékba ők maguk ugrottak bele.
A teremben néma csend uralkodott. Apám lehunyta a szemét, és lassan megrázta a fejét. Talán abban a pillanatban jött rá először, hogy valóban vége.
Két héttel később megszületett az ítélet. Grantet nyolc év szövetségi börtönbüntetésre ítélték többrendbeli csalás és okirathamisítás miatt. Apám vádalkut kötött: az egészségi állapotára való tekintettel megúszta a börtönt, de élete végéig házi őrizetben maradt, a bíróság pedig elrendelte a teljes vagyonelkobzást. A Whitmore-kastélyt, ahol felnőttem, ahol haszontalannak neveztek, és ahonnan egy esős éjszakán kidobtak, árverésre bocsátották a károsultak kártalanítása céljából.
A család, amely mindenkit eltiport maga körül, megszűnt létezni.
5. RÉSZ – A hívatlan vendég
Újabb egy év telt el. Blackhaven-sziget időközben teljesen átalakult. A kőfalak között már nem a pénzről és a hatalomról szóltak a suttogások. A könyvtárban terapeuták beszélgettek traumát túlélt emberekkel. A szőlőskertben egykori bántalmazottak dolgoztak, akik a földdel együtt a saját lelküket is újraépítették. Én pedig az irodámból irányítottam az alapítványt, végre azt a munkát végezve, aminek valódi, kézzelfogható értéke volt.
Egy viharos őszi délutánon – az időjárás szinte ironikusan emlékeztetett arra a bizonyos éjszakára – megszólalt a belső telefonom. A biztonsági szolgálat hívott a kikötőből. – Mr. Arden. Elnézést a zavarásért, de érkezett egy hölgy az utolsó komppal. Nincs rajta a vendéglistán, és nagyon ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen önnel. Azt állítja, hogy az édesanyja.
Egy pillanatra megállt a levegő a tüdőmben. Vettem egy mély lélegzetet, és kinéztem a sötétedő, haragos tengerre. – Hozd fel a főépületbe. A könyvtárban fogadom.
Amikor Evelyn Whitmore belépett a tölgyfa ajtón, alig ismertem rá. Már nem volt rajta semmi a régi pompából. Egy egyszerű, kissé kopott esőkabátot viselt, a haja vizesen tapadt az arcához, a tartása pedig meggörnyedt. Nem volt körülötte kíséret, nem volt luxusautó. Csak ő volt, egy átázott vászontáskával a kezében.
Megállt az ajtóban, és körbenézett a hatalmas, meleg fénnyel megvilágított szobán, a ropogó kandallón, a több ezer könyvön. Aztán rám nézett. – Miles – suttogta. A hangjából hiányzott a régi parancsoló él. Csak fáradtság volt benne. – Mit keresel itt, Evelyn? – kérdeztem halkan, fel sem állva a bőrkanapéról. Tett egy lépést felém, a kezeit tördelve. – Lydia lelépett. Talált magának valami gazdag befektetőt Európában, és otthagyott. Apád egy apró bérelt lakásban van, állandó ápolásra szorul, de a biztosítás már nem fedezi. Én… én egy motelben alszom két hete. Nincs semmim, Miles. Semmim.
Vártam. Vártam, hogy érezzek valamit. Szánalmat? Kárörvendést? Dühöt? De csak egy mély, üres békét éreztem. – Sajnálom, hogy idáig jutottatok – mondtam őszintén. – De miért jöttél ide? Könnyek gyűltek a szemébe, de tudtam, hogy ezek nem a megbánás, hanem a kétségbeesés könnyei. – A fiam vagy. Ez a hely hatalmas. Bármelyik szobában meghúzhatnám magam. Dolgoznék is, ha kell! Te vagy az egyetlen, aki maradt nekem. Kérlek, Miles. Ne dobd el az anyádat.
Lassan felálltam, és odasétáltam az ablakhoz. A hullámok vadul csapódtak a sziget szikláinak. – Emlékszel arra az éjszakára? – kérdeztem halkan, a tenger felé fordulva. – Amikor szó szerint az utcára dobtál az esőben? – Dühös voltam! Nem gondoltam komolyan… – De igen, komolyan gondoltad – szakítottam félbe, most már a szemébe nézve. – Akkor dobtál el, amikor azt hitted, nincs semmim, amit adhatnék nektek. Most pedig csak azért jöttél ide, mert rájöttél, hogy neked nincs semmid, nekem pedig mindenem megvan.
– Ez nem igaz! A családod vagyok! – kiáltotta, és egy pillanatra újra felvillant benne a régi, agresszív Evelyn. – Nem – ráztam meg a fejem. – Te sosem voltál az anyám. Te csak egy menedzser voltál egy cégben, amit családnak hívtak. És én már nem dolgozom ott.
Láttam, ahogy a szavazataim súlya ránehezedik. Összeesett, mintha kivették volna belőle az utolsó tartópillért is. Halkan zokogni kezdett, de már nem volt kire hatnia.
Felemeltem a telefont, és hívtam a biztonságiakat. – Kísérjék vissza a hölgyet a kikötőbe, és biztosítsanak neki egy helyet a visszainduló kompon. Aztán írtam egy csekket. Nem volt rajta csillagászati összeg, de elég volt arra, hogy hat hónapig kifizessen belőle egy tisztességes albérletet és apám alapvető ellátását. Odaléptem hozzá, és a kezébe nyomtam. – Ez az utolsó dolog, amit tőlem kapsz. Ne gyere ide többé, Evelyn. Mert legközelebb nem engedlek be a kapun.
Két biztonsági őr kísérte ki az esőbe. Nem nézett vissza. Én pedig nem kísértem a tekintetemmel.
BEFEJEZÉS – A fény, ami megmarad
