Nicolás ugyanabba az általános iskolába jár, mint Valentina. Néha úgy veszekednek, mint az unokatestvérek, aztán kibékülnek azzal, hogy szünetben megosztják egymással a süteményeiket. Sofi szombatonként Lucíával játszik. Még a hörcsög is talált magának helyet új otthonuk ablaka mellett.

Anyám végül elfogadta a szobát, amit felajánlottam neki. Az első három hónap lakbérét közvetlenül a főbérlőnek fizettem. Diego néhány hétig nála lakott, mielőtt egy másik városba költözött, ahol állítólag munkát talált. Nem tudom, hogy ez igaz-e. Életemben először nem érzem kötelességemnek kideríteni.

Egyik vasárnap Teresa felhívott. Azt hittem, pénzt fog kérni. Miután azonban Diego felől érdeklődött, hallgatott, és ezt mondta:

– Hogy vannak a lányok? Szerinted lenne kedve valamelyiküknek beszélni velem?

Nem ígértem neki semmit. Megkérdeztem a lányaimat. Valentina azt mondta, hogy még nem. Lucía beleegyezett, hogy telefonon elmeséli neki, hogyan tanult meg úszógumik nélkül úszni. A hívás négy percig tartott. Amikor elköszönt, anyám olyan halkan köszönt egyet, hogy alig hallottam.

Ez nem azt jelentette, hogy mindent megbocsátott. Csak azt, hogy ezúttal engedélyt kért.

Hónapokkal később egy zálogházból visszaszereztem a fülbevalókat, amiket apámtól kaptam anyámnak. Megtartottam őket a lányaimnak, egy fényképpel együtt, amin a nagyapjuk a karjaiban tart engem gyerekkoromban. Azt akarom, hogy kapjanak valamit a történelmünkből, amit nem szennyeznek be követelések vagy zsarolások.

Ricardo édesanyja, Doña Elena, még mindig minden nyáron meglátogat minket. Édes kenyeret süt a lányokkal, veszekszik velem, amikor későig dolgozom, és soha nem lép be kopogás nélkül. Megtanította nekem, hogy egy anya tud gondoskodni valakiről anélkül, hogy fizetséget kérne érte, és ott lehet mellette anélkül, hogy megszállná őt.

Nemrég Valentinának le kellett rajzolnia a családját az iskolába. Lerajzolta a házunkat, Ricardót, Lucíát, engem, Doña Elenát, Lorenát, Nicolást és Sofit. Az egyik ablakban üres helyet hagyott.

„Hiányzott valaki?” – kérdeztem.

– Nem – mondta. – Arra az esetre hagytam, ha a másik nagymama valaha megtanulna úgy látogatóba jönni, hogy ne akarna mindent megtartani.

Sokáig bámultam azt a rajzot. A ház még mindig ugyanolyan volt, mint amit anyám a tévében látott. A szobái sosem voltak üresek: tele voltak emberekkel, munkával, emlékekkel és szeretettel.

Évekig azt hittem, hogy a boldogságom elrejtése rossz lány leszek. Most már értem, hogy nem a vagyonomat rejtegettem, hanem a családomat.

És még mindig azon tűnődöm, mit tettél volna: beengedted volna az édesanyádat és a testvéredet mindezek után, csak azért, mert egy vércsoportúak vagytok? Vagy becsuktad volna az ajtót is, hogy a gyerekeid soha ne tanulják meg, hogy szeretni valakit annyit tesz, mint mindent elengedni?