Ray azt mondta: „Diane elmondta, mielőtt összeházasodtunk. Azt mondta, Lawrence tud rólad, és semmi közöd nem akar lenni hozzád. Azt mondta, ha szeretem, úgy nevellek, mint egy sajátomat, és soha nem kérdezősködöm.”

Tyler keze remegett a telefon körül. – Igaz volt ebből bármi is?

– Már nem tudom – mondta Ray. – Azt akartam, hogy így legyen. Szerettelek, Tyler. Ez a rész igaz volt.

Tyler nagyot nyelt.

Ray folytatta: „De van még több is. A Briar Lane-i pénz – az átutalás a cégemnek – csak később tudtam meg, honnan jött. Diane azt mondta, hogy a válási egyezség része volt. Arra használtam, hogy életben tartsam a vállalkozást. Amikor megtudtam, hogy a házból származik, szembesítettem vele. Azt mondta, Claire írta alá a papírokat.”

– Tizenhét éves voltam – mondtam.

Ray hangja megenyhült. – Most már tudom.

„Miért nem jelentkeztél?”

„Mert mire felfogtam, a pénz már eltűnt, a ház is eltűnt, és Diane azt mondta, ha megpróbálom leleplezni, Tyler fog a legjobban bánni. Azt mondta, Lawrence rosszindulatból fogja őt elkérni, és tönkreteszi a családunkat.”

Éreztem, hogy Tyler összerezzen mellettem.

Nora tisztán beszélt. – Miller úr, hol van most Diane?

„Azt hiszem, a raktárba megy.”

„Miért?” – kérdeztem.

Ray válasza hosszú, ijedt szünet után érkezett.

„Mert nem az apád volt az egyetlen, aki ott hagyott valamit.”

A hívás véget ért, mielőtt bárki újabb kérdést tehetett volna fel.

Nora most az egyszer nem mondta, hogy várjunk.

Tizenöt percen belül már a terepjárómban ültünk, követve a címet, amit Samuel egy régi vagyonkezelői aktából szerzett meg. Tyler az anyósülésen ült, csendben, a felvevő Nora táskájában volt mögöttünk. Nora a hátsó ülésről telefonált, hangja nyugodt és hatékony volt. Samuel a bankban maradt, hogy biztosítsa az eredeti dokumentumokat.

A raktár a 9-es út mellett, egy sor télen kopár fa mögött állt, fémépületei hosszú, bézs színű folyosókban rendeződtek el a halvány délutáni napsütésben. Egy kifakult táblán a BAYLOCK STORAGE felirat állt. A portás, egy Marcy nevű ősz hajú nő, riadtan nézett rá, amikor Nora bemutatkozott és hozzáférési nyilvántartást kért.

„Nem engedhetjük be az embereket csak úgy az egységekbe” – mondta Marcy.

– Értjük – felelte Nora. – Nem arra kérjük, hogy szegje meg a szabályzatot. Azt kérdezzük, hogy egy Diane Parker vagy Diane Miller nevű nő ma belépett-e egy lakásba.

Marcy habozott.

Aztán Nora mellett elhaladva rám nézett.

– Te vagy Claire? – kérdezte.

Furcsán éreztem, hogy a kérdés lecsillapodik. „Igen.”

– Megváltozott az arckifejezése. – Azt mondták, hogy talán eljössz egy nap.

„Ki által?”

„Egy idősebb férfi. Évekkel ezelőtt. Kedves szemek. Bottal járt.”

Apám soha nem használt botot.

„Az apám?” – kérdeztem.

Marcy megrázta a fejét. „Nem. Egy nő.”

Elállt a lélegzetem.

„A nagymamám?”

– Azt mondta, Eleanornak hívják. – Marcy kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy lezárt, az időtől megsárgult borítékot. – Húsz dollárt fizetett nekem, hogy ezt az irodai mappában tartsam. Azt mondta, ha valaha is érdeklődne egy Claire Parker a C-18-as egység felől, adjam oda neki.

Nora először a borítékot vette el, megvizsgálta, majd átnyújtotta nekem.

Az elején, nagymamám kézírásával, a nevem állt.

Claire.

Belül egyetlen fénykép volt.

Nem Briar Lane-ről.

Nem a nagymamámtól.

A képen anyám, sokkal fiatalabb, állt a kórház bejárata előtt, karjában egy bebugyolált újszülöttel. Apám mellette állt, egyik kezét gyengéden a baba takaróján nyugtatva.

A hátuljára valaki ezt írta:

Tyler első napja otthon. Lawrence megígérte, hogy megvárja, amíg Diane készen áll.

Tyler a fényképre meredt.

A keze lassan felemelkedett, megérintette a képet anélkül, hogy elvette volna tőlem.

– Ott volt – suttogta.

Nem volt válaszom.

Marcy feszengve nézett rám. „A nő, aki ma reggel jött, ideges volt. Volt nála kulcs. Körülbelül negyven perce ment a C-18-asba.”

„Még mindig ott van?” – kérdezte Nora.

„Nem hiszem. Sietve ment el. De elejtett valamit a kapu közelében.” Marcy benyúlt a pult alá, és egy apró tárgyat tett az asztalra.

Egy réz kulcstartó volt, karcos és régi.

C-18.

Együtt sétáltunk a lakáshoz.

A folyosón por, fém és hideg beton szaga terjengett. Lépteim visszhangoztak. Tyler mellettem sétált, a vállam majdnem súrolta az enyémet. Nem mögöttem. Nem nekem ütközve.

Mellettem.

A C-18-as egység a sor közepén állt.

A lakat nyitva volt.

Nora felhúzta az ajtót.

Bent egymásra halmozott dobozok, lepedőkbe csomagolt régi bútorok, bekeretezett festmények és egy cédrusfából készült láda hevert, amire a nagymamám hálószobájából emlékeztem.

De az egység közepét megzavarták.

Dobozok voltak kinyitva. Papírok szanaszét hevertek. Régi fényképek hevertek a padlón, mint a lehullott levelek.

A cédrus láda tetején egy fehér boríték feküdt.

Friss.

Modern.

Anyám kézírásával címezve.

Claire-nek és Tylernek.

Először nem nyúltam hozzá.

Tyler sem.

Nora kesztyűt húzott, óvatosan kinyitotta, és kihajtogatta a benne lévő levelet.

Tekintete végigsiklott az első sorokon.

Aztán rám nézett, és az arckifejezése láttán lelassult a pulzusom.

„Mi az?” – kérdeztem.

Átadta nekem a levelet.

Anyám kézírása egyenetlen vonásokkal rohant át az oldalon.

Claire, Tyler –